Nico D' Angelico

Nico D' Angelico
"Mennyivel könnyebb meghalni a szeretett Nőért, mint élni érte!" Nico D' Angelico

2017. szeptember 29., péntek

Egy felvétel margójára


(Rövid ideig tartó statikus zörej, majd egy kattanás)
Lehet?
Most már beszélhetek?
Igen?
Rendben, köszönöm!
Nos, akkor kezdjük!
(sóhaj hallatszik a felvételen, majd rövid ideig csönd.)
A hely lényegtelen, és az idő sem olyan fontos! Valamikor a huszadik század utolsó éveiben. Ennél pontosabban meghatározni, nem lenne érdemes.
Ketten ültünk egymással szemben. Én, és a fiatalabbik énem.
Még ránéznem is fájt ifjú önmagamra! Egy fiatal fiú, aki épp csak átlépett a felnőtt kor küszöbén, még tele energiával, életerővel, tervekkel, ötletekkel, bizalommal, önbizalommal, és naivitással.
Ehh! Egymás után válnak majd semmivé, ahogy múlik az idő!
Hogy mennyi mindenen kell keresztülmennem, mire újra itt ülhetek majd, ennél az asztalnál, szemben önmagammal? Hogy milyen hosszú, és kacskaringós út vár még rám, mielőtt ismét eljöhetek ide? Csak én tudom igazán! Nem lesz könnyű, ezt bizton állíthatom!
Na, mindegy! Ha marad időm, még beszélek róla.
Úgy akartam intézni, hogy a találkozásunk véletlennek tűnjön, mert nem volt kedvem magyarázkodni. Ehhez, ez az időpont, és ez a hely volt a legalkalmasabb. Ez volt életemnek azon pontja, ahol még volt értelme a találkozásunknak. Korábban túl keveset tudtam, később pedig túl sokat.
Az öreg úrral folytatott beszélgetésre, mindig is emlékeztem, arról viszont, hogy kivel beszéltem, még bő negyven évig fogalmam sem volt. Csak akkor jöttem rá, hogy ki volt az a jól öltözött idős úr. Még negyven évnek kell eltelnie ahhoz, hogy megértsem és főleg elhiggyem, lehetséges amit átéltem. Viszont attól kezdve minden erőmmel azon voltam, hogy a találkozó újra létrejöjjön.
De lépjünk túl ezen!
Épp egy kiállítás megnyitójára tartottam, hát én is oda mentem...
Hopp!
(kuncogást hallani)
Elnézést!
Ez most elég furán hangzott, nem igaz?
Én, és én...? Úgy látszik nem lesz olyan egyszerű beszélnem erről, mint ahogy először gondoltam. Majd megpróbálok erre figyelni, de ha nem sikerül, és zavaros lesz, szóljanak rám nyugodtan.
Szóval, egy kiállítás megnyitójáról kezdtem beszélni. Más, más okból ugyan, de mindketten oda tartottunk. Persze nem volt ez ennyire egyszerű, mert ahhoz, hogy eljussak idáig, emlékeznem kellett például olyan dolgokra, hogy mi érdekelt akkoriban. Mint minden korombeli fiatalt, javarészt a nők, ez azonban nem sokat segített volna rajtam. Hogy mégis miért emlékeztem erre a napra? Ez nagyon egyszerű. Történetesen a megnyitóra is egy nő miatt akartam elmenni. Egy lány miatt, aki végül el sem jött a randevúra. Akkor bosszankodtam miatta, később azonban beláttam, hogy igaza volt. Jobbat érdemelt nálam! Évekkel később meg is kapta, de ez más kérdés.
A fiatalabbik énem busszal járt, én viszont szereztem magamnak egy autót. A galériától nem messze parkoltam le, és vártam, hogy megérkezzen. Sokat nem kellett várnom rá. A busz megállt, ő pedig leszállt, és hosszú lépteivel felém indult. Amikor már elég közel ért, kikászálódtam az autóból, és megszólítottam.
Elnézést fiatalember! Kérem! Segítene nekem?
Megtorpant, és úgy nézett körül, mint aki nem hiszi el, hogy hozzá szóltak, de rajta kívül nem volt senki a közelben.
Természetesen, ha tudok.
Azt el kell mondanom, hogy sohasem voltam elutasító, ha megkértek valamire. Apám ezt már gyerekkoromban belém nevelte. Ha volt rá lehetőségem, mindig segítettem! Hogy ezt mennyien használták ki? Ma már egyáltalán nem érdekel, viszont ha akkoriban tudom, valószínűleg dühös lettem volna miatta. Fiatal koromban azonban még elég naiv voltam ahhoz, hogy azt gondoljam, másokat is úgy neveltek, ahogy engem és mások is olyanok, mint én. Persze ez nem volt igaz, és valljuk be őszintén, emiatt sokszor kihasználtak.
Mindegy! Már nem érdekes.
Egyszóval, megszólítottam.
Parkolójegyre lenne szükségem, de nem akarom itt hagyni az autót. Tudna esetleg hozni egyet?
Végignézett rajtam. Egy jól öltözött, hatvanas éveiben járó pasast látott, egy majdnem vadonatúj Alfával a háta mögött Valójában csak bérelt autó volt, nem a sajátom, de erről akkor csak én tudtam. A saját autóm Rómában parkolt, a házam garázsában, jó pár évtizeddel később.
Természetesen adok rá pénzt, nem önnek kell kifizetnie! – nyújtottam felé egy ötszázast.
Mennyi időre szeretné?
Amennyire elég.
Nem emlékeztem rá, hogy mennyibe került a parkolójegy, és nem akartam hülyeséget mondani. Az ötszázas talán elég lesz, annyi az időre, amennyit itt töltök.
Rendben. Mindjárt hozom.
Figyeltem, ahogy elballag a legközelebbi parkolóóráig. A tartásom mindig is magabiztosságot tükrözött, de akkoriban még csak tükrözött! Belül még egy bizonytalan gyerek voltam, aki csak álmaiban lehetett, a „mindent legyőző, hős lovag”. Istenem! Milyen sok évnek kell még eltelni, hogy a magabiztosság látszatából, végöl igazi magabiztosság legyen!
Megállt a parkolóóra előtt, és körülnézett. Tudtam, hogy azt figyeli, ki láthatja, miközben megpróbál jegyet venni. Mert, hogy nem fog simán menni, ebben egészen biztos voltam! Nem volt nagy gyakorlatom az efféle automaták kezelésében, úgyhogy eltartott egy darabig, mire végre rájöttem, hogyan működik és sikerült kiimádkozni a jegyet a masinából. Mindig is zavart, ha valamit nem tudtam elsőre megoldani. Úgy éreztem, minden próbálkozásommal egyre nagyobb bolondot csinálok magamból, miközben mindenki engem figyel. Azt gondoltam, egy ilyen egyszerű feladat senki másnak nem okozhat gondot, csak nekem. Ez persze nem volt igaz.
Amíg a jegyre várt – bizonytalan mosollyal az arcán –, kétszer is felém intett, hogy minden rendben.
Igen, minden rendben volt, csak egy kis bátorságot kellett összeszednie, hogy úrrá legyen kezének remegésén, ami mindig elfogott ilyen helyzetben. Soha sem vallottam volna be – talán még magamnak sem –, de mindig féltem attól, hogy elrontok valamit, és az emberek kinevetnek. Nem akartam nevetség tárgyává válni! Féltem, ha kinevetnek, nem tisztelnek majd, és épp ezért szeretni sem fognak. Mert mi szerethető van egy olyan emberben, aki még egy parkolóórát sem tud kezelni? Ugye?
Ez az érzés végig kísért egész életemen.
Köszönöm, fiatalember – mosolyogtam rá amikor végre visszaért, és átnyújtotta a jegyet.
Csak bólintott válaszul.
Tudtam, hogy nem lesz egyszerű szóra bírnom, mert nem igazán szerettem az idegeneket. Ha már túl voltunk az ismerkedésen, esetleg egy-két beszélgetésen, beszéltem én bármiről. Na de addig...!?
Lehet még egy kérésem? – szólítottam meg, mielőtt még olajra lép.
Ha nem tart sokáig. Lassan indulnom kell.
Nem! Egyáltalán nem sok idő! – siettem megnyugtatni. – Csak útbaigazításra lenne szükségem. A Cochk-Art galériát keresem.
Újra végig nézett rajtam. Szerintem, azt próbálta kideríteni, viccnek szántam-e a kérdést. Nos, nem annak szántam, de ezt csak én tudtam.
Elmosolyodott, és egy üvegportálos épületre mutatott.
Messzire nem kell mennie. Az, ott, a következő sarkon, az a Cochk-Art.
Ó! Ezt nem mondja komolyan! – nevettem el magam. – Ilyesmi is csak velem történhet! Ezek szerint fölöslegesen tartottam fel!
Nem érdekes. Ennyi még belefért.
Tudja, fiatalember, nem vagyok helybéli, és idegen helyen elég nehezen tájékozódom.
Ez viszont nem volt igaz! Nem voltam az, az eltévedős fajta. Ha kellett érdeklődtem, vagy megnéztem egy térképen, de soha nem bolyongtam céltalanul! A divatos GPS navigációt sem használtam, mert – véleményem szerint –, az csak összezavarja az embert. Ráadásul, nem is megbízható! Persze arra, hogy a GPS elterjedjen a világban, még jó tizenöt évet várni kellett.
Úgy látszik, mégis volt némi idő a randevúig, mert nem hagyott azonnal faképnél, hanem megkérdezte:
A megnyitóra érkezett?
Csak nem? – kérdeztem vissza.
Ismét csak bólintott.
Egy fiatalember, akit érdekel a művészet? – kérdeztem mosolyogva – Ritkaság.
A computer grafika érdekel.
Tudtam én, hiszen egy ideig ebből éltem. Többek között.
Ha a találkozó után még marad időm, elképzelhető, hogy benézek. – mondta.
Látja, ezt jól teszi! – bólogattam
Hogy megnézem a kiállítást?
Nem! Dehogy is...! Illetve azt is, de nem erre gondoltam. – nevettem el magam – Az a jó, hogy érdeklődik a computer grafika iránt! A számítástechnika egy dinamikusan fejlődő ipar. A jövő alfája, és ómegája!
Csodálkozva nézett rám.
Akkoriban még nem nagyon hittem benne, hogy amit csinálok, mások számára is érdekes lehet, és emiatt hosszú évek fognak még eltelni meddőn, mielőtt az első komolyabb munkámba belefogok. Talán, ha nem így van...
De ezen utólag már kár keseregni.
Miből gondolja?
Ismerem a trendeket. A határon túl, minden ebbe az irányba mutat. Tudja, a CGI-vel olyan dolgokat lehet létre hozni, melyeket a hagyományos technikákkal nem! Ma már nem létező, vagy soha nem is létezett dolgokat. Esetleg olyasmiket, melyek nagy valószínűséggel soha nem is fognak megvalósulni. – magyaráztam.
Ön külföldön él?
Rómában. – bólintottam.
Na, igen. Ahhoz, hogy ezt elmondhassam magamról, szükségem volt egy nagyon komoly összeomlásra. Mindenem oda lett! Illetve majdnem mindenem. Az a kevés, ami megmaradt, elfért egy utazótáskában. Akkor összepakoltam, a bőröndöt beraktam a kocsi hátsó ülésére, és életem nőjével – lesz, ami lesz alapon –, nekivágtunk a nagyvilágnak. Így kötöttünk ki végül Rómában.
Persze erről ő, most még, semmit sem tud.
Olaszország szép hely. Legalábbis, amennyit a prospektusokban, és a tévében látni belőle.
Más, mint itt. – bólintottam.
Ez valóban így volt. Sokszor gondoltam vissza azokra az évekre, amiket itt töltöttem, és ha nagy ritkán összehasonlítottam a két hazámat, rá kellett jönnöm, hogy mindkettő egyformán gyönyörű. De, csak természetrajzilag! Az embereket itt megmérgezték valami őrülettel! Amíg odáig jutottam, hogy elhagyom a szülőföldem, sokszor kerültem szembe a változó világgal.
És ezt nem szerettem!
Nem a változással volt a baj – az természetes folyamat –, hanem a változás irányával! A kedves, jólelkű, segítőkész emberek lassan eltűntek, és helyettük megjelentek az akarnokok és a törtetők. Azoknak az arcáról, akik nem tudtak lépést tartani a változással, eltűnt a mosoly, és átadta a helyét, a kilátástalan élet komor vonásainak. A szemek körül sokasodtak a ráncok, és ezen semmilyen szemránckrém nem segített. A média folyamatosan mérgezte a mindennapokat. Megjelentek a pillanatsztárok, a különböző műsorcímeket névként használó emberek, és ezzel együtt a reklámok mérhetetlen tömege.
Új hazám más volt! Ott, az emberek, már megértették, hogy csak együtt van értelme. Nem menekültek az internet, hamis színekkel, festett álnok világába. Felálltak a számítógépeik mellől, és kimentek az utcára, hogy találkozzanak egymással. Nem egy hangulatjellel fejezték ki az érzéseiket, hanem valódi nevetéssel, igazi könnyekkel. Az utcák soha sem voltak üresek. Óh, mennyit ültünk a barátaimmal, egy pizzéria, vagy kávézó teraszán, hajnalig, várva, hogy felkeljen a Nap, vagy lássunk végre egy hullócsillagot.
Mind a két hazám gyönyörű volt, de az új, tele volt élettel is!
Életem eddigi hatvannyolc évéből csak tizenötöt töltöttem Rómában, de az a tizenöt év, több örömet szerzett, mint előtte harminc, abból, amit itt töltöttem. Erről persze nem a régi hazám tehet, de azért benne volt vastagon.
Mivel foglalkozik, ha szabad kérdeznem? – kérdezte.
Nehéz ezt pontosan megmondani. Legegyszerűbben úgy lehetne meghatározni, hogy fiatal tehetségeket keresek. – Ez persze nem volt teljesen igaz, de jelen helyzetben nem számított. Csak egy bizonyos tehetséget kerestem, viszont ezt pont neki nem mondhattam meg. A saját időmben, odakint, Rómában, egy grafikai stúdiót üzemeltetek, ahol javarészt formatervezéssel foglalkozunk. Az olasz autóipar a legnagyobb megrendelőnk. Nem épp a leglátványosabb helyeken, de például a Fiat motorterének kialakítása a mi munkánkat dicséri. Emellett pártolok néhány iskolát, galériát és művészt is, de ez szinte mellékes.
Computer grafikusokat?
Nem feltétlen. Bármilyen területen tehetséges fiatalokat. – Igazság szerint volt néhány író barátom, akiknek a könyveit én adtam ki, de egyelőre a hírnevük nem törte át Itália határait.
És a CGI mióta érdekli?
Szinte a kezdetektől. Olyan lehetőségek vannak benne, amire ma még kevesen gondolnak. A számítástechnika a jövő, fiatalember. A számítástechnikával együtt pedig fejlődni fognak a felhasználási területei is. A grafika az egyik. Ma még elképzelhetetlen, de hamarosan képesek leszünk valósághű képeket készíteni a számítógépekkel.
Úgy mondja, mintha a jövőbe látna.
Hoppá! Lehet, hogy többet mondtam, mint amit kellett volna? Nem hiszem, hiszen a jövőkutatók már most is erről beszélnek.
Ha a jövőbe nem is látok, a trendeket azért ismerem. Nálunk már egyre több ember használ PC-t.
Kérdőn nézett rám. Valószínűleg nem hallotta még ezt a kifejezést.
Personal Computer. – siettem a segítségére. – Személyi számítógép, ha így könnyebb.
Igen. Azt hiszem, így már értem.
Sokáig nem beszéltem az anyanyelvemen kívül más nyelvet, így az angolt sem. Az idők folyamán azért egyre több szó, és kifejezés ragadt rám, de komolyan, csak Rómába költözésem után kezdtem bele az angol nyelv tanulásába.
Az olasszal együtt.
Egy kedves, idős tanárnő tanított, aki mindhárom nyelvet tökéletesen beszélte. Persze, ahogy az már lenni szokott, hamar kiderült róla, hogy ő is az óhazából települt ki, még a forradalom idején, Akkor vágott neki az ismeretlennek, mint abban az időben oly sokan. Ő volt az is, aki segített beilleszkedni az új környezetbe. Ó, mennyiszer elmondta, ha emlékszem a rendszerváltás előtti kisvárosok hangulatára itthonról, tudni fogom mire számíthatok odakint. És ebben tökéletesen igaza volt!
Nálunk még egy vagyonba kerülnek a számítógépek. Két-három havi fizetés épp csak elég lenne, hogy megvehesse az ember – mondta.
Na igen! Az első gépem árának részleteit hat hónapig fizettem, és mire valóban az enyém lett, el is avult. Akkortájt kezdődött az informatika robbanásszerű forradalma, és ezzel párhuzamosan egyre nagyobb teljesítményű számítógépek jelentek meg az otthonokban is. Gyors terjedésüket segítette, a videojátékok megjelenése, és természetesen az internet térhódítása. Ez egészen addig tartott, amíg piacra nem dobták a különböző játékkonzolokat. Akkor a számítógépek fejlődése lelassult, és végre egy gép, nem csak három hónapig volt „csúcskategóriás”.
Higgye el, ez is változni fog. Egyre olcsóbb az előállításuk, és nem sokára itt is tucat termék lesz. Eddig a hatalom nem engedte, hogy elterjedjenek, mert tartott a következményektől, de most, az új politika, talán még támogatni is fogja. Ha jól tudom, csak nemrégiben lettek demokratikus ország.
Na, igen! Ez sajnos így volt. Épp csak elkezdődött valami változás, ami majd évek múlva érik be igazán. Közel ötven év telik el, mire többé-kevésbé rendeződnek a dolgok, addig azonban kanyargós utat kell bejárnia az országnak, és az embereknek egyaránt.
Nem foglalkozom a politikával.
Pedig érdemes nyomon követni. Nem árt tudni, hogy mire számíthat az ember, az ország vezetőitől! – mondtam.
Ha történt is valami változás, én csak annyit látok belőle, hogy más emberekről beszélnek a híradókban. Az én életem szemernyit sem változott.
Az átlag ember nem is igen tudott többet arról, ami történt. Máshogy hívták a politikusokat, más emberekről, más pártokról szóltak a híradások, az újságcikkek, de azt, hogy valójában mi is történt, kevesen értették. És sajnos, ez később is így marad. Nem tudtak, illetve nem tudtunk eleget ahhoz, hogy megértsük, mi történt körülöttünk. Most még az a baj, hogy kevés információhoz jutnak, később pedig az lesz, hogy túl sokhoz. Nem lehet majd különbséget tenni az igaz, és a hamis között, mert mindkettőt egyformán szép köntösbe csomagolják.
De ez így lesz az egész világon!
Lehetetlen lesz megmondani, mi igaz, és mi nem, mert sok, egymásnak ellentmondó, információval bombázzák majd az embereket, nap, mint nap. Ebbe pedig hamarosan belefásulnak, és feladják. Nem akarnak már többet, mert nem látják értelmét, hogy olyan dolgokért küzdjenek, amit soha sem érhetnek el. A világ pedig megdermed. Eleinte csak a szegényebbek érzik a hatását, de gyorsan elérkezik az idő, amikor már a jól kereső réteg sem fog mozdulni, és a gazdaságok egymás után omlanak össze. Aki teheti, megpróbál visszatérni egy olyan élethez, ami függetlenné teszi őt a társadalomtól, az államtól, a közösségtől, és csak magáért, a sajátjaiért lesz hajlandó tenni. A jövőkutatók, már most sem a globális felmelegedést tartják a legveszélyesebbnek, hanem a globális depressziót, amit a média nagy hatalmú urai generálnak, és felügyelnek.
Ha a politikával nem foglalkozik, fiatalember, akkor mégis mivel tölti az idejét? – azzal azért tisztában voltam, hogy egyelőre még nem lenne képes kihasználni a kreativitását. Nem érett meg rá! Sem ő, sem a világ.
Rajzolok...
A rajz, a képi megjelenítés, világ életemben érdekelt. Az, hogy nem csak szavakkal tudtam kifejezni magam, sokat jelentett számomra. A képi világom mindig is realisztikus volt, de kiteljesedni csak a CGI előretörésével tudott. Soha nem voltam képes fotó realisztikus ceruzarajzokat készíteni, mint néhány későbbi barátom. Nem volt hozzá türelmem.
...és vezetek.
A másik szenvedélyem. Útra kelni, új helyekre eljutni, új emberekkel megismerkedni, még ha csak rövid időre is! Bejárni az országot, és feltöltődni szépséggel! Egy naplemente, egy őszi erdő a hegyekben, egy havas táj, vagy akár csak egy kavics. Bármi, amire azt lehet mondani, hogy szép! Minden érdekelt, és mindent látni akartam!
Akkori munkám, a szabadság érzését adta, mert valójában a napomnak csak nagyon kevés idejét töltöttem munkával. Amíg eljutottam A-ból B-be, szabad voltam. Ha akartam, megálltam, és gyönyörködtem a tájban. Ha akartam, új utakat próbáltam. Így jutottam el olyan helyekre is, ahová honfitársaim közül is csak nagyon kevesen. Soha sem értettem, mitől vonzóbb számukra Thaiföld, vagy Marokkó, mint a saját hazánk, pedig akkoriban a legtöbben inkább ezekre a helyekre utaztak. Sokat veszítettek vele, az egyszer biztos!
És emellett még a számítógépes grafika is érdekli? – Mióta az eszemet tudom, sok minden érdekelt. Csillagászat, fizika, építészet, zene, irodalom, bármi, amivel leköthettem magam.
Az is! Úgy érzem, szükségem lesz még rá.
Érdemes hallgatni az efféle megérzésekre!
Na igen! A megérzéseim! Persze ezek nem jövőbelátások, vagy csalhatatlan jóslatok voltak, csak amolyan erős késztetések. Sokszor, mielőtt még bármit tehettem volna, meg is szűntek, de egy részük egész életemben elkísért. Egy idő után kezdtem tudatosan figyelni, és követni őket. Ritkán csalódtam bennük. Az esetek többségében jó tanácsadónak bizonyultak.
Azt mondja?
Bólintottam. Persze könnyű volt, így utólag okosnak lennem. Mire ez a beszélgetés zajlik, negyvenöt évvel voltam idősebb, a velem szemben álló önmagamnál. Az ő korában, még éppen csak sejtettem mire lehetek képes. Ahhoz azonban, hogy a tehetségem igazán kibontakozzon, szükségem volt egy nőre. De nem ám akármelyikre! Az egyetlenre! Az asszonyra, aki szeret, és fogja a kezem, hogy el ne tévedjek egy olyan úton, ami nem csak a valódi világon vezet keresztül. A túloldalon tett látogatásaim során szükségem volt valakire, akihez visszatérhettem, és aki miatt mindig visszatértem. Erre egyedül nem lettem volna képes! Ezek az utazások nem voltak veszélytelenek, és ha magam vagyok, több mint valószínű, hogy már az első alkalommal sem térek vissza.
Ez is egy ilyen utazás volt.
Mielőtt belevágtam, próbáltam visszaemlékezni erre a találkozóra, de sajnos nem sok minden maradt meg belőle. A hely, az idő... Nos, ezek nem igazán. A galéria nevére, és a kiállítás témájára emlékeztem, és ezek alapján találtam rá végül a helyre és az időre. Istenem! Hányszor indultam útnak, hiába! De ez most már lényegtelen. Itt vagyok és végre beszélhetek fiatalabb önmagammal!
Oka van annak, hogy miért most, és miért itt akartam találkozni vele. Azzal mindig is tisztában voltam, hogy nem mondhatok el semmit az elkövetkezendő időkről, ami saját magammal kapcsolatos, de azt reméltem, hogy segíthetek neki, a jó úton elindulni. Nem beszélhettem a jövőről, annak megváltoztatása nélkül! És ha változik, már nem az lesz, amire emlékszem. Nem az, ahonnan jöttem! Akkor pedig nem lesz igaz, amit mondok, és a kör bezárul!
A kiállításra, a témája miatt emlékszem tisztán.
A dél-szláv háború.
Mostar!
Az Öreg híd!
Egy híd, ami évszázadokon át dacolt az idővel, de az esztelen öldöklés, a testvérharc, egy pillanat alatt a földel tette egyenlővé. Tíz év kellett az újjáépítéséhez.
Voltam ott, és láttam!
A háború most még javában dúlt a határ túlsó oldalán, de ezt, itt, nagyon kevés ember fogta fel. Kevesen értették meg, hogy mit jelent, hogy mennyire közel zajlik, és milyen közel van ahhoz, hogy egész Európára kiterjedjen. Szerencsére a határokat nem lépi át, csak újakat hoz létre, de még nagyon sok idő telik el, mire el is fogadják őket.
Lassan indulnom kell, ha megbocsájt! Hamarosan találkozóm lesz.
Türelmetlen volt, mint általában, pedig a randevúig volt még ideje.
Elnézést, ha föltartom! Kérem, nézze el, egy öreg embernek, hogy szeret beszélni. Ha végzett a találkozón, és eljön a megnyitóra, megihatnánk együtt egy kávét, hogy folytathassuk a beszélgetést. – Hogy a randevú mekkora csalódás lesz, egyelőre csak én tudtam, de így kell lennie. Végül is, ez a csalódás indítja el azon az úton, aminek a végén ismét itt fogunk állni, egymással szemben.
Nem is tudom...
Zavarban volt, ez tisztán látszott. Az ő idejében nem volt szokás egy efféle meghívás. Az emberek épp csak tanulni kezdték azt, amit kitörölt emlékezetükből a diktatúra. Akkoriban szinte kizárólag a baráti társaságokban volt illendő meghívni a másikat, és akkor is inkább egy italra, mint kávéra. Egy idegennel, még szóba állni is veszélyes volt, mert az ember nem tudhatta, hogy az illető barát e, vagy ellenség. Egy ilyen meghívásnak a vége ugyanúgy lehetett beszervezés az ügynökhálózatba, mint börtön! Az emberek egyelőre még bizalmatlanok voltak egymással, főleg, ha a másik egy idegen országból érkezett.
És sajnos ez, egy darabig így is marad!
Azok, akik a változás idején közel voltak a „tűzhöz”, gyorsan megtanulták, hogyan viselkedik egy nyugati „bizniszmen”, de az átlagemberben olyan mélyen gyökeredzett a félelem, hogy nem mert változni. A kisember félt, hogy valami olyat tesz, amit nem lenne szabad, amit esetleg rossz szemmel néz a hatalom, még akkor is, ha az a hatalom már nem ugyanaz volt. A diktatúra évei alatt megtanulta hogyan legyen biztonságban azoktól, akik a diktatúra kiszolgálói voltak, és ezt, nem tudta elfelejteni.
Évekig nem lehetett még érezni semmit a változásokból, és épp azért nem, mert a régi beidegződések, a fegyelem, és a hatalomtól való félelem, visszatartotta az embereket attól, hogy valóban megéljék a történteket. Mire eljutottak odáig, hogy végre elhitték, valóban megváltozott a világ, a történelem már el is robogott mellettük. A kisember, mindig kisember maradt.
Ne szabadkozzon fiatalember! Fogadja el nyugodtan! Egy kávé, még belefér a költségvetésembe. – mosolyogtam.
Nos, ha még itt lesz, amikor végeztem...
Mint mondtam, tehetségeket keresek, és ez eltart egy darabig. Akkor majd látjuk egymást a megnyitón. – nyújtottam felé a névjegyem. – Arra az esetre ha mégis elkerülnénk egymást, a Hiltonban megtalál. A héten még itt vagyok.
Óvatosan nyúlt a névjegy után, és anélkül, hogy ránézett volna, gyorsan zsebre vágta.
Ég önnel, fiatalember. – köszöntem el tőle.
Viszlát.
Miután magamra maradtam, én is elindultam a galéria felé. Abban biztos voltam, hogy a sikertelen randevú után eljön megnézni a kiállítást, abban viszont egyáltalán nem, hogy engem is megkeres. Fiatal koromban még nehezen vettem rá magam, hogy megtegyek egy ilyen lépést. Végül is, egy idegennel kellene találkoznom, akiről semmit sem tudok, azon kívül, hogy vettem neki egy parkolójegyet. Egy idegennel, akinek a névjegyén egy olasz név áll, és egy telefonszám, ami ebben az időben még nem is létezik.
A telekommunikáció, akkoriban még új hazámban is gyerekcipőben járt, nem, hogy itt! A mobiltelefon nem volt annyira elterjedt, mint néhány évvel később, okos telefonokról pedig nem is álmodtunk. Emlékeznek még, a kihúzható antennára? Vagy a táskaméretű akkumulátorra, amihez vezetékkel csatlakozott a kagyló? A mobilkommunikáció hajnalán még komoly testedzésnek számított ha a „mobil” telefont magunkkal akartuk vinni. Csak a legdrágább készülékeket lehetett mai szemmel is mobilnak tekinteni. Persze ma már, amikor egy egész számítógép van beleépítve az okos telefonba, ami elfér az ember farzsebében, kevesen emlékeznek ezekre az ormótlan készülékekre. De hát ilyenek vagyunk mi emberek! Gyorsan elfelejtjük, hogy honnan indultunk!
De bocsássanak meg! Kissé elkalandoztam, hiszen nem erről akartam beszélni.
(a felvételen halk kuncogás hallatszik a közönség soraiból)
A galéria, mai szemmel, egyáltalán nem tűnt galériának. Valamikor üzlet lehetett, amit átalakítottak. A méretéhez képest nagy kirakatai miatt gondolhatták, hogy alkalmas lehet kiállítások megrendezésére. Közvetlen a változás után még nem igazán épültek új dolgok, inkább abból dolgoztak, ami már kész volt. Így lehetett egy régi áruházból, kiállító terem. Ha jól emlékszem, egy Belgiumban élő, festőnő vásárolta meg, és alakíttatta át a helyet. Ez a kiállítás volt az első, amit itt rendeztek.
A megnyitóig volt még időm, úgyhogy beültem a galéria kávézójába, és rendeltem egy capuchinot. A kisasszony, a pult mögött, kicsit zavarba jött a rendelésemtől, de azért elkészítette. Szép csészében, a hab tetején fahéjjal, a csésze mellett apró csokoládéval, tette le elém, és várta, hogy megkóstoljam. Belekortyoltam, és fintorba rándult az arcom. Már értettem miért várt! Amit felszolgált, csak nagy jóindulattal lehetett capuchinónak nevezni. Nyomába sem ért azoknak amiket otthon ittam. De mit tegyünk? Ez volt, nem válogathattam.
Ennyire rossz? – kérdezte a lány megszeppenve.
Bocsásson meg! Nem az ön hibája! – siettem megnyugtatni. – Nem rontott el semmit, csak másra számítottam.
Az arcán nem ez látszott! – emelte fel a mutatóujját.
Ne haragudjon... nem.., csak... – próbáltam volna menteni ami még menthető, azután úgy döntöttem, nem számít. – De tudja mit? Igaza van! Azt hiszem azért érzem így, mert nálunk másképp készítik el!
Nem emlékezhettem minden apróságra! A capuchino ízét például a saját koromból hoztam magammal, itteni emlékem egyáltalán nem volt róla. Illetve most már igen, és hogy őszinte legyek, nem volt kellemes. Ez viszont nem a lány hibája!
Hol, maguknál? – kérdezte kíváncsian.
Rómában. – Tulajdonképp van időm. Addig sem unatkozom, és még mindig kellemesebb vele beszélgetni, mint csöndben ücsörögni, az ajtót bámulva.
Az Örök város említése nagy hatással volt rá. Szeme elkerekedett, és arcát halvány pír öntötte el.
Elnézést! Ön olasz?
Csak részben. Itt születtem, és itt is nevelkedtem, de életem közel egyharmadát már Rómában éltem le. – Nem tudom miért, de annak említése, hogy Itáliában élek, olyan hatással volt a nőkre, mint a férfiakra egy dögös, olasz sportkocsi látványa. A lábuk elgyengül, tekintetük fátyolossá válik, légzésük, szívverésük felgyorsul, és ajkaik enyhén megnyílnak. Pedig ez a kislány több évtizeddel volt fiatalabb nálam... illetve, ha jobban belegondolok, csak néhány évvel, de jelen pillanatban nem ez volt a helyzet.
Ha szépen megkérem, elmondja nekem, hogy ott hogyan készítik a capuchinot?
Valódi kíváncsiság volt a kérdésben, és nem csak udvariasságból érdeklődött. Tudtam, hiszen évekkel később, ő lesz az, aki az óhazában az eredeti olasz ízeket meghazudtoló kávékat készíti majd. Ma még csak egy pultos, de hamarosan megnyitja első üzletét, és mire az első kávémat megiszom Rómában, már sikeres üzletasszony. Egy jó nevű kávéház hálózat vezetője, és tulajdonosa.
Hogy honnan tudom? Nos, a saját koromban, ha hazatértem régi hazámba, kizárólag hozzá jártam kávézni. Persze akkor már ő sem húsz éves volt, mint ahogy én sem, de hát senki sem fiatalodik.
Egy alkalommal, amikor hazalátogattam, rákérdeztem, hol tanulta a kávé készítés mesterségét, és akkor mesélte el találkozásunk történetét. Sokszor elmondta, mennyire hálás annak az idős úrnak, aki felfedte előtte az igazi olasz kávé készítésének titkát. A tudás, hogy én voltam az, az „idős úr”, hogy tulajdonképp velem találkozott, csak az enyém volt. És ez így is marad!
Alig ittam meg a capuchinot, amikor elkezdődött a hivatalos program. Egy számomra ismeretlen férfi tartott valami beszédet, annak a néhány embernek, aki kíváncsi volt rá. Azok közül akik részt vettek a megnyitón, az érdeklődők voltak kevesebben, a többség a kiállító művészek közül került ki. Nem volt még kultúrája az ilyesminek. Még egy generációnak fel kell nőnie ahhoz, hogy az ilyen galériák valódi érdeklődőkkel teljenek meg, akik valóban a művészetre kíváncsiak, és nem csak az eső elől menekülve térnek be, egy ilyen helyre.
A beszéd, ami elhangzott, teljesen érdektelen volt. Az emberek hamar fészkelődni kezdtek unalmukban. Egyik lábukról a másikra álltak, és a teremben kiállított képek felé tekingettek. Már innen is látszott, hogy van közöttük néhány kimondottan érdekes. A kiállító művészek számítógépes festményei, vonzották a tekintetet, és látszott, hogy az alkotóik igazi tehetségek a saját műfajukban. Később volt szerencsém néhányukkal személyesen is megismerkedni, és barátomnak nevezni.
Ahogy a szónok befejezte a monológját mindenki fellélegzett, és végre elkezdődhetett az, amiért valójában ide jöttek. Mindenki kíváncsi volt a másikra, úgyhogy gyorsan ment az ismerkedés. Volt a művészek közt, aki a fővárosban élt, volt aki egy határ menti kis faluban, de a művészet egy pillanat alatt összehozta őket. A távolság csak földrajzilag volt nagy közöttük.
Miközben vártam, hogy fiatalabb énem visszatérjen, én is a képeket kezdtem nézegetni. Tudtam, hogy a csalódás ide fog hozni, hiszen valamivel el kell töltenem az időt. Most még nem a fővárosban élek, – csak évekkel később költözöm ide –, úgyhogy meg kell várnom a vonat indulását.
(szomorú sóhaj.)
Milyen sok időnek kellett eltelnie, hogy otthon érezzem magam ebben a, lakhelyemhez mérten, óriási városban. Sok emberrel kellett megismerkednem ahhoz, hogy rájöjjek, miért érzem rosszul magam a vidéki otthonomban. Hogy megértsem végre mi zavar az ott élő emberek viselkedésében!
Tudják, hogy mi volt az?
(rövid szünet, mintha válaszra várnának)
A lehajtott fejük. Az örökösen földre tapadó tekintetük.
Soha sem emelték fel a fejüket. Olyanok voltak, mint aki örökké szégyenkezik. Milyen sokszor hallottam tőlük, mennyire nehéz az élet, de változtatni nem akart egyikük sem! Egyszerűen beletörődtek. Még magukért sem voltak hajlandóak tenni, nem hogy másokért! És tudják miért!?
(rövid időre ismét csönd)
Mert féltek!
Féltek változtatni!
Eleinte én is tartottam a döntéseim következményeitől, de idővel beláttam, ha nem indulok el valamerre, nem is jutok el sehová. Az első lépés az volt, hogy otthagytam az otthonom, és új életet kezdtem egy új városban.
Nem utoljára, de ezt akkor még nem tudtam.
Később persze a fővárost is elérte ez a fajta életszemlélet, de csak hosszú évek múlva. Végül ott is megjelentek azok az emberek, akik az aszfalt színéről, mintájáról meg tudták mondani, merre járnak, annyit látták már, ahogy lehajtott fejjel bandukoltak.
No, akkor költöztem Rómába!
Az első, amit új hazámban észrevettem az embereken, hogy másképp beszélnek! Nem az volt a lényeg, hogy más nyelven, hanem az, hogy másképp. Soha nem kezdtek úgy egy beszélgetést, hogy „Az a baj”, vagy „Az a probléma”. Ők nem a rossz dolgokra koncentrálnak. A gondjaikat – mert azért nekik is vannak – nevetéssel oldják fel, nem pedig panaszkodással. Egy jó bor mellett ülve, egymással beszélgetve, kinevetik magukból azt, ami a szívüket nyomja.
Bánatukat sem temetik magukba, hanem sírnak. Egy idegennek úgy tűnhet, mintha jajveszékelnének, és nem értheti, mire ez a nagy óbégatás, de ők így élik meg az érzéseiket. Nem a világ elől elbujdokolva, magukba zárkózva, hanem mélyen átélve az érzelmeiket. És ez nagy különbség!
Persze Itália sem volt tökéletes, de több örömöm volt benne, mint a régi hazámban. Mint a régi életemben!
Na de hagyjuk ezt!
Azt hiszem, a galéria megnyitójáról beszéltem. Folytassuk hát azzal!
A tradicionális technikák mellett, akadtak már számítógéppel készült képek is, és ezek között volt néhány igazán különleges alkotás. A rendelkezésre álló technikákat keverve olyan képek születtek, melyek már előre vetítették a jövőt. El kell, hogy mondjam, a legszebb műveket nők készítették. Ők voltak azok, akik a tragédia mögött az embert is meglátták, és nem csak a tárgyakat.
Ketten közülük a mai napig nagyon közel állnak a szívemhez. Egyikük ceruzával rajzol, és a képei megszólalásig hasonlítanak egy fekete-fehér fotóra, a másik... Nos, ő computer-grafikus lett, de a munkáit ugyanúgy szeretem.
Érdekes módon, a képeiken mindketten az embert jelenítették meg, nem a háborút. Nem a híd volt a lényeg, hanem az, amit a lerombolása jelentett! A híd csak hátteret szolgáltatott. Csonka végén álló, döbbent arcú emberek, az elhagyott, fél pár cipő, a törmelékhalomban kinőtt gaz, amit nem tapos le senki, a nehéz kosarakat cipelő asszonyok, akik a válluk fölött visszanéznek a romokra, ahol nem olyan rég még hazafelé vezetett az útjuk ám mostanra nem volt több egy halom kőnél.
Ez a két kép, a sok fotó mellett, jelképpé vált, miután lehozta őket a nemzetközi sajtó. Sajnos az alkotóikra nem voltak kíváncsiak. Legalábbis akkor még nem. Pedig, ha akkor felfedezik a tehetségüket jóval könnyebb lett volna érvényesülniük, mint később. Mindketten megérdemelték volna a figyelmet!
Ahogy a kiállítás képeit nézegettem, eszembe jutott, hogy itt mennyire nem érdekelt senkit ez a háború. Otthon, fotelből nézték végig, ahogy a határ túlsó oldalán egymást ölik azok, akik néhány hete – sőt! még néhány napja, is –, szomszédok voltak. A harc hevében elkiáltott szitkok, vagy a halálos ágyon elsuttogott imák egy nyelven szóltak. Senki sem tudta, és szerintem, senki nem is értette, miért tört ki a fegyveres konfliktus. Még azok sem, akik fegyvert ragadtak!
A média cirkuszt csinált ebből is, mint annyi másból, és egy idő után az embereket már nem érdekelték a történtek. Elkapcsoltak a híradásokról, és kerestek helyettük valami sorozatot vagy szappanoperát. Valamit, ami nem juttatja eszükbe, hogy akár ők is feküdhetnének a tömegsírokban. Ami nem emlékezteti őket saját halandóságukra. Mert könnyebb volt elfordulni, mint látni, ahogy egy ország, véres polgárháborúban, darabjaira hullik!
Kevesen érezték át igazán a háború tragédiáját.
Uram! Valami baj van?
Egy fiatalember állt mellettem, és riadt arccal nézett rám. Csak akkor döbbentem rá, hogy könnyezem.
Nem. Semmi. – intettem, és letöröltem a könnyeket – Csak tudja, ezek a képek...
Sajnálat jelent meg a tekintetében.
Oda való, talán?
Megráztam a fejem.
Csak ismertem embereket, akik nem élték túl.
Persze ez nem volt igaz, de az igazat nem mondhattam el neki! Egyelőre még nem!
Mert én már tudtam, hogy lesz ennél sokkal rosszabb is. Eljön a nap, amikor ezeken az újonnan alakult országokon keresztül, fegyvertelen emberek serege özönli el Európát, és mi semmit sem tehetünk. Sem értük, sem ellenük! Amikor egy jobb élet ígéretével, férfiak, nők, és gyerekek végeláthatatlan sora kel majd át az újjáépített hídon, de hiába, mert csalódni fognak! Amikor nyomorukat kihasználva, gátlástalan gazemberek meggazdagodnak, még szegényebbé téve őket! Amikor közöttük megbújva, mindenre elszánt fanatikus harcosok érkeznek, hogy vérbe borítsák az öreg kontinenst! És mi nem tehetünk semmit! Sem értük, sem ellenük! Kenyeret és vizet adhatunk nekik, de ők nem kérnek sem ételt, sem italt. Ők az álmaikat akarják! Amit megígértek nekik! Amiért útnak indultak! Mi azonban nem adhatjuk meg nekik.
Hogy mi lesz a vége, egyelőre csak én tudom, de azt kívánom, bár ne tudnám!
Segíthetek valamiben?
Köszönöm, de nem tud. – mosolyogtam kedvesen. Hiszen miben is segíthetne? Vajon elhinné, ha elmondanám neki, mi vár rá? Hogy mi fog történni? Aligha. Mi sem hittük, amíg végül be nem következett.
Még egyszer, elnézést. – mondta ő halvány mosollyal az arcán és némi értetlenséggel a szemében.
Nem történt semmi.
Tovább léptem, a következő képhez. Egy ház romos falából kitört üvegű ablakok néztek velem farkasszemet. Az egyik ablakból fiatal nő hajolt ki, kezében gőzőlgő csészével. Hogy mi volt a csészében? Talán kávé, esetleg tea. Az egyik, ép üvegű ablakon visszatükröződött a lerombolt híd. A fiatal nő épp arrafelé tekintett.
Fotómanipuláció.
A férfi aki mellettem állt, és megszólított, ugyanazt a képet nézte mint én. Korban nagyjából velem egy idős lehetett.
Jó szeme van hozzá. – Csak néhány apróság utalt rá, hogy a kép nem eredeti fotó, Hogy manipulálták.
Látja, ott, a bal oldalon, az a fa! Ott lehet legkönnyebben észrevenni. Arra már nem fordított elég időt a fotós. Vagy nem volt türelme hozzá.
Alig észrevehető, apró elcsúszás volt az, amiből az ember tudhatta, ez nem egy kép, hanem fotómontázs. Néhány levél, egy apró árnyék, és a fa törzsének erezete. Alig nagyobb egy kisujj körménél! Ennyi volt, és nem több! Ha nem hívják fel rá a figyelmem, talán észre sem veszem. Jó munkát végzett, akárki csinálta is! Persze később, láttam ennél jobb minőségű, manipulált képeket is, de azok nem egy kiállítás képei voltak, hanem hírekben, híradókban, jelentésekben szerepeltek. Nem egy kiállításra készültek, hanem az emberek megtévesztésére.
Úgy látom, az ön szeme jobb, mint az enyém. – Ritkán hordtam szemüveget. Hiúságból talán? Igen, azt hiszem azért. Olvasáshoz már kellett, de otthon ki bánta? Aki látta, tudta, hogy romlik a szemem, bár sokáig nem akartam elfogadni. Nem akartam elhinni, hogy a testem öregszik! Lélekben mindig is, az a huszonéves fiú voltam, aki meg akarta váltani a világot, aki nem is gondolt arra, hogy milyen gyorsan múlik az idő, és nem akarta elfogadni, hogy az évek egymás után telnek. Észre sem veszi, máris harminc, negyven, ötven éves.
Korántsem. – mondta – Az én képem.
Jóízű nevetése betöltötte a termet, megtörve az áhítattal teli csendet. Az emberek riadtan kapták fel a fejüket. Vajon ki az, aki hangoskodni mer? Ki az, aki megzavarja a némaságot?
Az öreg, a rosszalló tekintetek láttán, csak a fejét csóválta.
Most mondja meg! Mi rosszat tettem, hogy így néznek rám? Talán baj, hogy nem suttogok? Miért lenne az? Nem szeretem a csendet és kész! Ezek itt, nem értik, hogy a csend, maga a halál? Gondoljon csak bele! Ha az őserdő elcsendesedik, valahol valaki meghalt.
Igaza volt. A csend, a halál hangja. Tudom, ez képzavar, pedig így van. Észre sem vesszük a zsongást, ami körül vesz bennünket. Azt mondjuk, csendes, mint az éj, pedig az éjszaka is tele van hangokkal. Lehet, a mi fülünk számára nem érzékelhetőek, de azért ott vannak. Csak a halál néma.
Járt Afrikában? – tettem fel a teljesen fölösleges kérdést.
Sok felé jártam, de ez mindenütt így van. Ahol csend van, ott nincs élet.
Mint a sivatagban. – jutott eszembe.
Nem! Rosszul gondolja! Még ott is hallani a dűnék között osonó apró lábak zaját, a homokon sikló pikkelyek zörejét. Nézze meg ezeket a képeket! – mutatott körbe – Mit lát rajtuk?
Az elmúlást. – feleltem szomorúan.
Hát akkor magának valóban rossz a szeme! Nézze meg jobban! Egy lerombolt híd van a képeken, de nem a halál! Az életet figyelje! Azt vegye észre! A fákat, ahogy meghajlanak a szélben! A madarakat! Ott repülnek a csonka híd pillérei között! Látja? Az embereket, akik a röptüket figyelik! Ha jobban figyel, észreveszi őket! Ezek a képek tele vannak élettel! Ne a halottakért ejtsen könnyet, hanem az életet ünnepelje, hiszen élet van ott is, ahol maga a halált látja! Ne sirassa azokat, akik elmentek! Nevesse ki az elmúlást! Ne azt lássa aminek vége! Az élet mindenütt ott van, és utat tör magának, a fagyos sarkoktól, le, egészen az egyenlítő pokláig! Ezen a világon soha sincs csend! Ez a világ zsong az élettől! Azok, akik ezeket a képeket készítették, élettel töltötték meg őket. Lát akár csak egyetlen holttestet is? Ugye, hogy nem? Csak a kövek halottak! Talán a köveket siratja, ami ab ovo, halott? Miért mondja akkor, hogy az elmúlást látja? Hiszen a kő sosem élt, így meghalni sem tud. Nem temetésen vagyunk, hanem egy kiállításon! Miért kellene akkor csendben lennünk, akár egy temetőben?
Miközben hozzám beszélt, észre sem vette, hogy egyre többen gyűlnek körénk, őt hallgatva. Nagyobb sikere volt mint a megnyitó szónokának, és ahogy elhallgatott megtapsolták.
Eh! Nem ezért mondtam! – legyintett, azután sarkon fordult és magamra hagyott.
Néztem a körülöttem álló fiatalok arcán megjelenő mosolyt, de ez nem az elnéző, lesajnáló mosoly volt, hanem valódi, öröm. Nem egy bogaras vénembernek szólt, hanem a bölcs férfinak. Sokan közülük, valami olyasmit kaptak tőle, ami igazán ritka kincs. Egy pillanatnyi boldogságot.
Akkor még nem tudtam, de ez volt az öreg utolsó ajándéka a világnak, amelyben élt, és alkotott. Egy héttel később magához ölelte őt, az örök csend.
Egy kellemes női hang riasztott fel merengésemből.
Ismeri?
A lány, aki mellettem állt, alig múlt húsz éves. Fiatalságának minden öröme ott volt még az arcán, ott csillogott szemében.
Nem. – feleltem. – Most találkoztunk.
Fotóművész. Tudja, a régi rendszerben nagyon szerették, de a mostanában nem kedvelik, a múltja miatt. Elég nehezen viseli a mellőzöttséget.
Meg tudtam érteni. Volt az életemben egy rövid időszak, amikor én is beleütköztem a politika falába, és akárhogy próbáltam, nem sikerült áttörni rajta. Na, mindegy!
Úgy gondolom, van abban valami amit mondott.
Igen – feleltem mosolyogva –, de ahogy halad az idő, egyre inkább az út végét látjuk. Magácska, még fiatal, de egy olyan vénségnek, mint én, már hamarabb jut eszébe az elmúlás, mint az élet.
Annyira nem is látszik vénnek!
Úgy gondolja? – kérdeztem meglepődve.
Talán a tekintete, és a mosolya miatt!
Elnevettem magam, ő pedig velem nevetett. Nevetése épp olyan meleg volt, mint amilyen évtizedekkel később is. Semmit sem változott, csak az arcára került jóval több ránc. Ő volt az egyike azoknak a művészeknek, akik segítettek elindulni azon az úton, amelynek végén már én segíthettem az olyan fiatal művészeknek, mint amilyen most ő. Paradoxon? Nem hiszem.
Nem szoktam hozzá, hogy nekem udvarolnak. – mondtam nevetve.
Nem állt szándékomban, csak megállapítottam a tényt, hogy nem tűnik öregnek. Tudja, egy grafikus másképp látja a világot.
Tudtam, és ez rá, különösen igaz volt. Olyan részleteket is képes volt megrajzolni a képein, amit csak egy fotón vehetett észre az ember. De ott is csak nagy odafigyeléssel. Egy ruha libbenése által keltett légörvényben vitorlázó tollpihét, vagy a fáról lehulló levelet a háttérben. Az volt az érdekes, hogy nem fotókat másolt, hanem saját kútfőből merített. Ha más korban születik, ma milliárdokat adnának egyetlen képéért, de sajnos a számítógépek elnyomták a zsenijét.
Melyik kép az öné? – kérdeztem.
Nem érdekes annyira, hogy elgyalogoljon odáig.
És ha mégis látni akarnám, merre találom? – Nem emlékeztem, melyik képet állította ki.
Akkor?... Akkor kísérjen el, és megmutatom.
A kép, ami előtt megállt, egyszerű ceruzarajz volt. Semmi faxni, fölösleges csicsa, csak egy rajz, egy nőről, aki könnyes szemekkel nézi a csonka hidat, karjában csecsemő korú gyermekével. Mégis, valahogy többet mondott, mint azok a fotók, amiket később láttam. Talán épp a színtelensége miatt.
Gyönyörű! – néztem rá. – Kár volt így eldugni!
Nem én jelöltem ki a helyét.
Ennek a képnek a bejáratnál lenne a helye! – Később, amikor már én szerveztem kiállítást, erre mindig odafigyeltem. Az embereknek fontos az első benyomás. Sokan az először látott képek alapján döntötték el, hogy tovább nézelődjenek, vagy hátat fordítsanak, és elmenjenek a kiállításról.
Igazából nem hibáztattam a szervezőket, hiszen ilyen rövid idő alatt nem tanulhattak bele a mesterségükbe. Alig néhány éve, még az irányított kultúra volt érvényben, és azok a kevesek, akik elmentek egy kiállításra, mindenhol ugyanazt látták. Az emberek elé kizárólag a diktatúrát éltető „mű” alkotások kerülhettek, és ami eltért, az elvárttól, csak nehezen jutott el a közönséghez. Ez igaz volt a képzőművészetre, a zenére és az irodalomra egyaránt.
Az is igaz, hogy néhány év elteltével, már ezt a világot is az üzlet fogja uralni és akkor sem lesz sokkal könnyebb. Ez a néhány átmeneti év volt az aranykor, amikor még minden képlékeny volt. De épp ez adta a szépségét! Később új urai lettek az országnak, addigra azonban már megízlelhettük, az igazi szabadságot. És ezt már nem vehette el tőlünk senki!
Ahogy visszaemlékszem ezekre az időkre, mindig elfog valami jó érzés. Nem tudom, lehet csak az idő szépíti meg, de úgy emlékszem, többet mosolyogtak az emberek. Többet jártak össze a baráti társaságok, és nagyobb bulikat szerveztek, mint késő a hivatásos „buliszervezők”. Hiába, akkor még nem rontotta meg a világot a média, és az internet. Lehet, hogy naivak voltunk, de épp a naivitásunk tette lehetővé, hogy élvezzük az életet, és ne rettegjünk örökké a holnaptól. Bátran vágtunk bele bármibe, és nem féltünk a következményektől. Később jóval elővigyázatosabbak lettünk. Sőt, talán túlságosan is!
Ha szeretném megvenni, mennyit kérne érte? – kérdeztem.
Persze tudtam, hogy nem vihetem magammal a képet. Most még nem! Azt hiszem, jó húsz év telt el, mire kiimádkoztam belőle, és végre az enyém lett.
Elnevette magát.
Nem hiszem, hogy megadná amit kérek.
Hányszor nevetett még ki, mire belátta, hogy a képei sokkal értékesebbek annál, minthogy a szobájában, egy szekrény mélyén porosodjanak!
Miből gondolja? – kérdeztem.
A világ összes kincséjért sem adnám oda senkinek!
Na igen! Ez az ár valóban túl magas volt. Ennyi pénzem sosem volt, bár ahogy éveim száma gyarapodott, úgy a pénzből is egyre több lett.
Igazán sajnálom. Mit csinál vele, ha vége a kiállításnak?
Arra emlékeztem, hogy itt, a galériában fotózta le egy nemzetközi lap fotósa, de arról fogalmam sem volt mi történt vele később.
Nem tudom. Talán kiakasztom az ágyam fölé. Ott jó helye lesz.
Vétek eldugni egy ilyen alkotást. – mondtam, és komolyan is gondoltam. Válaszul csak megvonta a vállát.
Egy fiatal férfi lépett hozzánk, és egy perc sem telt bele, ismét magamra maradtam. Nyilvánvaló, hogy a fiatalember sokkal érdekesebb volt a számára, mint én. Nem hibáztatom érte.
Az órámra néztem. A fiatalabbik énemnek nemsokára rá kell jönnie, hogy hiába vár, mert ez a randevú nem fog összejönni. Maradt még némi időm nézelődni.
Keresni kezdtem a computer grafikákat. Tudni akartam, mi volt az, ami akkoriban annyira megfogott az ilyen típusú képekben, hogy a végén én is ezt a technikát kezdtem használni. A legtöbbjük valójában csak egérrel készült festmény volt, semmi több. Akár ecsettel, vászonra is festhették volna őket. Azt nem mondanám, hogy nem volt velük munka, de mégsem azok voltak, amiket látni akartam. Engem az a kevés érdekelt, amit később úgy hívtak, hogy 3D-s technika. Olyanok, amiket poligonokból építettek, és jobban hasonlítottak a valósághoz, mint egy-két fotó. A legügyesebb művészek képesek voltak a képeiket úgy elkészíteni, hogy akkor is fényképnek higgye az ember, ha nyilvánvaló volt, amit ábrázol, az nem létezik! Ősállatokkal küzdő emberek, idegen világokon landoló űrhajók, bogárháton lovagoló tündérek, varázsbirodalmak, paloták jelentek meg a képeiken, és az ember elhitte, valóban léteznek valahol.
Az egyik ilyen 3D-s alkotás előtt ott ácsorgott a Művésznő! Kalappal a fején, összehúzott szemöldökkel, és feszült arccal vizsgált egy utcarészletet ábrázoló képet, és mint rendesen – ha nagyon elmerült valamiben –, rágta a szája szélét. Ezt a szokását soha sem sikerült levetkőznie.
Bocsásson meg, kisasszony! – szólítottam meg a töprengő lányt – Készíthetek önről egy fotót?
Riadtan kapta fel a fejét.
Hogy, micsodát?
Nem hiszem, hogy nem értette a kérdést, de azért megismételtem.
Egy fotót szeretnék készíteni önről, ha nem bánja? Ahogy itt áll, és nézi azt a képet, nagyon inspiráló. Szeretném megörökíteni. – Reménykedtem benne, hogy igent mond, mert ifjú kori kép nem nagyon készült róla. Mikor már a lábai előtt hevert a világ, mindenféle fénykép megjelent a Művésznőről, de addig még sok idő el fog telni, és én szerettem volna, ha a fiatalságát is magaménak tudhatom.
Minek?
Kissé nyers volt a modora, de már megszoktam.
Csak úgy, a pillanat kedvéért. – Azt mégsem árulhattam el neki, hogy a saját gyűjteményembe szánom, a kép mellé, amit ajándékba kaptam tőle, az első közös kiállításunk emlékére. Az eredeti az étkezőm falát díszíti, de van egy repró az irodámban is. Kávé és csésze. Címet sem adott neki, csak én hívom így. Nem saját ötlet alapján készítette, de annyira megfogott a kép, hogy nem tudtam lemondani róla.
Nem szeretem, ha fotóznak!
Pedig, jobb ha megszokja. – mosolyogtam.
Végignézett rajtam, mintha azt vizsgálná, vajon valami perverz vénemberrel futott-e össze, aki holdtalan éjjeleken, fiatal lányokat ront meg, vagy egyszerűen csak bolond vagyok?
Félre ne értsen! – siettem megnyugtatni – Csak a képei miatt! Ha megismeri őket a világ, az alkotóra is kíváncsiak lesznek az emberek.
Nem hinném. A világ nem kíváncsi rám. Lát itt akár csak egyetlen embert is?
Ez semmit sem jelent! – most, hogy említette, rájöttem, a saját képe előtt állunk. – Ne ez alapján ítéljen!
Ezt sosem tudta megszokni. Jóval később sem, amikor már látta, hogy az embereket mégiscsak érdekli a művészete. Mindig azt mondta, csak miattam jönnek el a kiállításokra, amiket neki szerveztem, pedig épp fordítva volt. Az emberek akkor is megcsodálták volna a képeit, ha az utcán, egy földre terített pokrócra teszi ki őket.
Maga valami fotós?
Csak műkedvelő. – feleltem – Semmi komoly! Magamnak fényképezek.
Ismét végignézett rajtam. Jó benyomást tehettem rá, mert végre elmosolyodott.
Soha nem gondolt arra, hogy tovább lépjen?
Ezt ő kérdezte tőlem, holott pont fordítva lett volna értelme. Ha én, a sokat látott öreg, kérdezek ilyesmit egy fiatal lánytól.
Nem. Ez már nem férne bele. Túl sok dologgal foglalkozom már így is, és azokra is alig jut időm.
Akkor mi értelme?
Elgondolkodtam a kérdésén. Tényleg, mi értelme, „csak úgy” csinálni valamit. Hiába kerestem azonban a választ, nem tudtam volna megmondani. „Csak úgy”, mert megnyugtat? Vagy „csak úgy”, mert kitölti azt a kevés időmet, ami még nem volt betáblázva? Esetleg azért, mert néha sikerült elkapnom egy-egy különleges pillanatot? Nem tudom. Talán ez az utóbbi motivált leginkább. Olasz barátaim mondták mindig, hogy ne keressem az okokat, csak csináljam, ha jól esik.
Azt hiszem, csak a pillanatot akarom bezárni az időtlenségbe. Miért? Magácska meg tudná mondani, miért rajzol? – Ez aljas kérdés volt, hiszen tudtam, hogy egyelőre ő is csak műkedvelő, és egy darabig még az is marad. De előtte még ott az egész élet, nekem viszont egyre kevesebb időm volt, hogy elérjek valamit.
Nem hiszem. – felelte. – Talán, mert nincs jobb dolgom.
Látja, ezért fotózom én is. – mosolyogtam. – Sok fiatal művész ott rontja el, hogy azonnal a világhírt célozza meg. Mással be sem érik! Mert a türelem olyan erény, amit csak a legjobbak birtokolnak. A türelmesek lesznek azok, akik végül megkapják, amire vágynak.
A világhírt?
Akár azt is! Vagy bármi mást. De ez nem csak a művészekre igaz. A földműves egész évben csak vár, és ha elég türelmes, a legízletesebb gyümölcsöt szüretelheti le a fáiról.
A földműves a tudására támaszkodik. Nem türelmes, csak tudja mikor kell szüretelnie!
Úgy gondolja? Szerintem a tudás kevés!
De nélkülözhetetlen!
Hogy is mondják erre felé? A türelem rózsát terem?
A rózsa tele van tüskével.
Nem szerette a közhelyeket, az egyszer biztos!
Ellenben szép. – játszottam vele.
Lejárt lemez. Nincs már értéke.
A nők mégis oda vannak érte.
Nem értem az okát.
Romantikus.
A romantikát megerőszakolták. Felejtse el!
A rózsa tehet róla?
Szemtanúja volt, és nem tett ellene semmit!
Elpirult, és bánatában tüskéket növesztett.
Ugyan már! Újra, meg újra asszisztál a gyalázathoz, amit a nevében elkövetnek.
Talán nem is akar résztvevője lenni az erőszaknak, csak mi, emberek, használjuk hozzá.
Engem akkor sem vonz.
Pedig megérdemelné.
Az erőszakot?
A rózsát.
Szerettem vele szópárbajokat vívni. Intelligens nő volt. Soha sem ment el addig, hogy bántó legyen, amit mond, de mindenre volt valami frappáns válasza.
Ahogy a mai fiúkat ismerem, egy szálat sem fogok kapni.
Ez nem volt igaz! Dehogy is nem kapott! Az esküvőjén rózsaszirmokkal szórták fel a templom lépcsőjét, ő pedig, könnyes szemekkel lépdelt végig rajtuk. Hiába ellenkezett, oda volt értük.
Ahogy a mai lányokat ismerem, nincs is rá szükség. Nem szeretik a romantikát.
Végre elnevette magát.
Fura egy ember maga, ugye tudja?
Miért? – soha nem értettem, miért tartanak furának. Olyan voltam mint bárki más, legfeljebb több minden érdekelt, mint az átlagembert.
Olyan, mintha már régóta ismerném, pedig esküszöm, most látom először.
Vannak ilyen találkozások. – mondtam – A „mintha már láttam volna” érzések. Talán egy másik időben találkoztunk.
Ha eddig úgy nézett rám, mint egy csodabogárra, most még inkább kikerekedett a szeme.
Érdekli az ezotéria?
Sok minden érdekel. Többek között ez is. Önt nem?
Valóban érdekesnek tartottam az ezotériát. Olyan dolgokat próbált megmagyarázni, amire egyelőre nincs ésszerű magyarázat, és olyan kérdéseket tett fel, amire a materialista világban nem volt válasz. Épp ezért érdekelt! Voltak dolgok, amiről én már tudtam, hogy igaz, hiszen az idő igazolta, ebben a korban azonban, még csak ködös tanok, és furcsa tanítók beszéltek róla. Az én koromban, az ilyen válaszok közül néhány már ténnyé vált.
Nem olvasok horoszkópokat.
A horoszkópok, amiket az újságban olvashat, nem ezotéria. – mosolyogtam rá elnézően.
Sokan összekeverték, de nem lehetett a szemükre vetni, hiszen épp csak kiszabadultak az irányított gondolatok rabságából. Egyelőre még csak ismerkedtek a világgal, ami megnyílt előttük. Nem tudták merre induljanak. Visszatérjenek egy korábbi kiindulási pontra, vagy alkossanak egy újat? Hogyan folytassák az életüket? Dobjanak el mindent, és keressenek új utakat, vagy maradjon minden a régiben, és kövessék azt, amit ismertek, és amin addig is jártak?
Ennek a keresésnek az eredményeképp, néhányan úgy döntöttek, elölről kezdik az egészet, és visszanyúltak a múltba. Számtalan hitvilág, és vallás éledt újjá, az évezredes hagyományok mellett, és mindegyiknek voltak követői. Sokan fordultak az okkultizmus felé, hogy kapaszkodót találjanak az ismeretlen, és számukra félelmetes világban, ahol már nem voltak szabályok.
Amikor megváltozott a politikai rendszer, sokan hitték, hogy az emberek egyik napról a másikra vele változnak, de ez nem így működött! A beléjük sulykolt neveltetésüket nem tudták egyik pillanatról a másikra levetkőzni, és a legtöbben, egész életükben megalkuvó kisemberek maradtak. Nekik szükségük volt arra, hogy valaki megmondja, mit szabad, és mit nem. Kerestek hát valamit, ami megadja nekik az előírásokkal korlátozott élet biztonságát. Ez pedig az esetek túlnyomó többségében a hit volt. Teljesen mindegy, hogy milyen hit, csak legyenek világosan lefektetett szabályai.
Még akkor is küzdöttek ezzel, amikor új hazámba költöztem. Pedig nagyon egyszerű lett volna a megoldás! Mindegy. Nem bántom őket, mert nekem is hosszú évekbe telt, mire rájöttem. Persze, ha nem sikerült volna, most nem lehetnék itt!
A megoldással együtt azonban az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem árulhatom el a titkot. Még akkor sem, ha vagyonokat kereshetnék vele! Ismertem olyan embereket, akik megpróbáltak pénzt csinálni belőle, de sokáig nem élvezhették a gazdagságot. Az egyetlen, amit büntetlenül megtehettem, hogy megpróbálom a saját életem jobbá, könnyebbé tenni. Ez talán még belefér.
A nagy sci-fi írók szerint az időutazás olyan paradoxonokat hozhat létre, ami felborítja a tér-idő egyensúlyát, épp ezért a valóságban nem is lehetséges, de ez nem igaz! Valójában nem létezik semmiféle paradoxon! A kedvenc példájuk, hogy valaki visszautazik az időben, és megöli a saját nagyapját, még azelőtt, hogy megszületne az apja. De nyilvánvaló, ha él, nem képes megtenni! Nem lehet olyan változásokat előidézni, amelyek kihatással lennének arra a jövőre, amit az időutazó már múltként ismer.
Azonban, én nem időutazó voltam, tehát ez a veszély soha sem fenyegetett. Valójában én el sem hagytam Római otthonom kényelmes kanapéját. Hogy miként lehetek mégis itt? Ezt úgy magyarázták, hogy lényem egy olyan darabja tér vissza ide, melyet nem kötnek az anyagi világ korlátai. Ennél pontosabban nem is igen lehetett volna meghatározni.
Lassan indulnom kellett volna, de akire vártam, még nem érkezett meg. Hol késik? Megpróbáltam visszaemlékezni, mi történt aznap, de sok minden nem jutott eszembe. A randevút, a galériától nem messze, egy üzletházban beszéltem meg, erre emlékeztem. Még gyalog sem lehetett messzebb néhány percnél. Hogy mennyit vártam a nőre? Na, ebben már nem voltam biztos. Egy negyed órát? Egy felet, vagy egy egészet? Nem! Annyit biztos nem!
Az ajtó felé pillantottam.
Lehet jobban jártam volna, ha nem teszem!
Épp egy fiatal nő lépett be rajta, és még a lélegzetem is elakadt láttára. Gyönyörű volt, mint mindig, bár ő egész életében tagadta. Elmondtam neki nap, mint nap, százszor, de nem volt hajlandó elhinni. Zöld, macskaszemei körbevillantak a termen, és mielőtt tovább lépett, a tekintete megakadt rajtam. A tekintetünk egymásba kapaszkodott, és hiába próbáltam, nem voltam képes elfordítani a fejem.
A szívem majd kiugrott a helyéből Ez nem lehet! Ő nem lehet itt!
Minden rendben?
Ahogy a lányt figyeltem, beszélgető társamról teljesen el is felejtkeztem.
Semmi... nincs semmi... – hebegtem, pedig hogyne lett volna. Alig kaptam levegőt, és képtelen voltam levenni a szemem a zöld szemű lányról. Hogy került ő ide? És éppen most, amikor a fiatalabbik énem is ide tart? Hiszen nem itt találkoztunk, és nem most! Őt nem a képzőművészet érdekelte, hanem a tánc, a mozgás a zene. Az volt az élete!
A kávézó felé indult. Akár egy királynő, úgy vonult végig a termen. De hiszen az is volt! Az én királynőm! Az fájt a legjobban, hogy nem szólíthatom meg, hiszen velem, az öregemberrel nem találkozott soha. Tudtam volna róla, ha igen.
Szép nő.
Mindössze ennyit jegyzett meg a Művésznő, pedig mennyivel több volt ő, mint egyszerűen egy „szép nő”. De ezt csak én tudhattam.
Igen. És olyan fiatal. – feleltem, miközben emlékek törtek elő az idők homályából. Közös életünk emlékei. Egy percét sem adtam volna oda semmiért!
Úgy látom, szereti a szép nőket.
Kinevetett. Engem, az öreget, aki egy nála majd ötven évvel fiatalabb lányt bámul tátott szájjal. Komikus látvány lehetett, az egészen biztos.
Nem lehet, nem szeretni őket. – feleltem – Fiatalon rengeteg szép lánnyal találkoztam, de ma már csak én bámulom meg őket, ők rám se hederítenek.
Kíváncsi lennék, milyen volt fiatal korában.
Visszafordultam hozzá és a szemébe néztem, de nem láttam benne mást, csak kíváncsiságot. Nem megbántani akart a kérdéssel, úgyhogy nem is bántódtam meg.
Semmiben sem különböztem attól, aki most vagyok. Csak a testem öregedett, én nem. Ma épp olyan fiatalnak érzem magam, mint ötven éve. Tudja, kisasszony, ha nem hagyja magát az ember, akkor nem öregszik meg.
Elképzelni sem tudom magam ráncosan.
Én tudtam, milyen lesz, de ez más kérdés. Ha most még nincsenek is, később lesznek ráncai, ám azokkal együtt is az lesz, aki most. Talán a művészete, talán valami más teszi vele, de a lelke örökké fiatal marad.
Én el tudom képzelni. Higgye el, nem olyan vészes. – feleltem mosolyogva. – Nem a ráncok teszik az embert öreggé, hanem az, ahogy magához viszonyul. Van egy ismerősöm, aki már nyolcvan éves is elmúlt, de lélekben még mindig ugyanolyan gyerek, mint amikor rövidnadrágban rúgta a labdát a téren. Ha ideje engedi, a mai napig eljár gyerekek közé. Ha focizni már nem is tud velük, mesélni mindig mesélhet nekik. A kicsik oda vannak érte, és a történeteiért.
Jó lehet úgy élni.
Csak a saját döntésén múlik! A művészet is, egy út, az örök fiatalsághoz. Csak ne adja fel! – Sokan, azok közül, akiket ismertem, a könnyebb utat választották. Letették az ecsetet, ceruzát, elrakták a hangszert, szögre akasztották a balettcipőt, és beálltak a tucatemberek közé. Sajnáltam őket, de segíteni nem segíthettem rajtuk. Néha összejöttünk, és olyankor szörnyülködve mesélték, mennyire nehéz a sorsuk. Örökké panaszkodtak, mintha mindig is azt tették volna, pedig volt idő, amikor boldogsággal telve meséltek a napjaikról. De azok az idők eltűntek. Ott porosodtak valahol a szekrények mélyén, a szögre akasztott balettcipővel, az elrakott hangszerrel, ecsettel, és ceruzával együtt.
Én elfogadtam az életem olyannak, amilyen. Nem volt sem könnyű, sem egyszerű, de olyannak szerettem, amilyen volt. Mindenben megtaláltam a szépséget. A legegyszerűbb, a leghétköznapibb dolgokban is. Egy kép, egy illat, egy hang... akármi! Mások is keresték, de nem látták, pedig ott volt az orruk előtt. Keresztül néztek rajta, mert nem értették, hogy nem a nagy dolgokban van az igazi szépség. Bejárták a világot a boldogságot kergetve, de sehol sem találtak rá, és mindig csalódottan tértek haza.
Már odakint, Rómában, készítettem egy fotó albumot, melyben kizárólag régi hazám tájairól készült fotókat gyűjtöttem össze, és eljuttattam egy barátomhoz, aki kiadta. Nem neveztük meg a helyszíneket, ahol a képek készültek, a borítójára pedig az Itáliában felvett nevem került, mint szerző. Később, egy találkozón, ahol az albumot is bemutattuk, sokan megkérdezték, merre induljanak, ha látni akarják ezeket a csodálatos helyeket. Amikor elmondtam, merre találják őket, nem akarták elhinni, hogy a képek nem Olaszországban készültek. Ennyire nem ismerték saját hazájukat.
Soha sem értettem, miért lett divat ócsárolni azt a helyet, ahol születtek, felnőttek, és éltek. Miért volt sikk, csak a rosszat meglátni mindenben, ami körülvette őket? Azt gondolták talán, hogy máshol jobb? Elképzelhető. Voltak, akik ugyanúgy, ahogy én is, felkerekedtek, és szerencsét próbáltak más országokban, de hamar rájöttek, hogy ott sem könnyebb, ott sem más az élet. Persze, hogy nem volt, hiszen bárhová mentek is, magukkal vitték azt, ami elől menekültek. Azzal, hogy átlépték a határt, nem oldottak meg semmit, mert a hiba bennük volt és nem az országban, ahol éltek.
Látom, ahogy régi barátaim, nap, mint nap osztanak meg pozitív gondolatokat a világhálón, de érteni nem értik őket. Ez is csak divat, semmi több.
Könnyű ezt kimondani, na de megvalósítani?
Azt sem nehezebb! Tudja, kisasszony, nem az a nehéz, hogy kitartsunk amellett, amit szeretünk, hanem az, hogy abbahagyjuk, még akkor is, ha szeretjük! Sokkal nehezebb úgy élni, hogy az ember tudja, az életét rontotta el amikor feladta, de általában, akkor már késő.
Maga soha semmit sem adott fel?
Dehogy is nem! – feleltem – Épp ezért mondom.
Sokszor kerültem olyan helyzetbe, amikor nem láttam más kiutat, mint hogy feladjam. Azután levontam a következtetéseket, és újra kezdtem. Nem úgy mint ahogy addig csináltam, vagy nem azt, amit addig csináltam, de ez mindegy is. Ha nem ment jobbra, mentem balra. Az ember a saját hibáiból tanul, hiába állítanak mást az okosok. Az életem tele volt újrakezdésekkel. Padlóra kerültem, de nem maradtam ott. Mindannyiszor felálltam és újra nekivágtam! Nem volt könnyű, az egyszer biztos. Sokszor elgondolkodtam rajta, lehet jobban járok, ha lent maradok. Kevesebb pofont kapok az élettől, ha én is beállok a sorba, de nem voltam rá képes.
Igaz, egyedül nem ment volna. Szükségem volt a nőre, akiért érdemes volt újra, meg újra elölről kezdeni. Miatta kerültem Rómába is. Egy újrakezdés miatt, amit ő inspirált. Nem volt rossz döntés!
Miközben beszélgettünk, az ismeretlen lány közelebb ért és még egyszer rám nézett. Csak most láttam, hogy a vén szemem megcsalt. A pattanásig feszült idegeim láttattak velem olyat, ami nem létezik, mert nem ő volt, csak egy lány, aki hasonlított arra a fiatal nőre, aki az emlékeimben élt.
Csalódottan felsóhajtottam. Csak azt láttam, amit látni akartam, és annak semmi köze sem volt a valósághoz. Már akkor is tudtam, amikor elindultam, hogy hiába szeretném, nem találkozhatom vele. Még ha itt élne, ebben a városban, akkor sem kereshetném meg. Még el fog telni egy fél év, mire a sors, vagy valami más, összehoz bennünket. Ráadásul velem, az öregemberrel soha sem találkozott, csak a fiatalabbik énemmel.
Újra a bejárat felé pillantottam. Lassan meg kellene érkeznie annak is, akire én várok!
Vár valakit?
Egy fiatalemberrel beszéltünk meg találkozót. – feleltem. Elmondhattam, hiszen nem volt titok. – Kezdő grafikus, aki egyszer még sokra viheti. Akár csak ön.
Elnevette magát.
Úgy beszél, mintha ismerné a jövőm.
Hoppá! Már másodjára szólom el magam! Figyelnem kell, hiszen nem mondhatok semmit, ami befolyásolhatja az életét!
Azt látom, amit alkotott, nem a jövőt.
Remélem maga nem valami kritikus! Nem szeretem az olyan embereket, akik olyasmiről alkotnak véleményt, amihez nem értenek.
Értek hozzá! – mosolyogtam rá.
Műgyűjtő?
Inkább művész, mint mű-gyűjtő vagyok. Nem képeket gyűjtök, hanem alkotókat. – Erről azonban még korai lett volna komolyabban beszélnem vele. – Van egy iskolám Róma mellett. Jó néhány tehetséges olasz ifjú tanul nálam.
És mit tanultak azok a tehetséges ifjak?
A legtöbben építészetet.
Na, igen! Abból a toscanai iskolából, amelynek egyik kurátora voltam, Európa hírű építészek kerültek ki. Ha másra nem, erre mindenképp büszke lehettem! Az építészeink mellett voltak designerek, és grafikusok, akik közül a legjobbak az iskola után nálam dolgozhattak. Reménykedem benne, hogy ők épp olyan büszkék erre, mint én, a munkáikra.
Nem néztem ki magából.
Hogy értek hozzá? – néztem rá értetlenül.
Hogy iskolája van. Maga nem olyan tanár alkat.
Az más! Így már értettem.
Én magam nem tanítok. Nincs hozzá türelmem. – feleltem – Az iskolát támogatom. Persze nem egyedül, de ez más lapra tartozik. Odakint így megy ez! Magunk neveljük azokat, akikre szükségünk lesz, nem várjuk meg, amíg felbukkannak valahol. Jóval egyszerűbb így.
Bár így lenne itt is.
De nem így volt. Még nem! Igaz, később is csak lassan változtak a dolgok, de idővel azért itt is megalapították azokat az iskolákat, ahol már egy-egy cég támogatásával nevelték a fiatalokat. A legjobbakat onnan válogatták ki, saját részre. Ez volt a jövő, ami ide még nem érkezett el.
Mit tanulna, ha itt is így lenne? – kíváncsiskodtam.
Fogalmam sincs.
Ez nyilván nem könnyíti meg a dolgát. De ne aggódjon, amikor eljön az ideje, tudni fogja!
Végre az ajtóban feltűnt a fiatalabbik énem. Kissé letörve baktatott be a terembe. Akkor nagyon bántott, hogy kikosaraztak, azonban fél év múlva már eszembe sem jutott a lány, aki miatt itt voltam. Azt hiszem, ha nem hívom meg egy kávéra, most valami padon ücsörögve lógatná szomorúan az orrát.
Ő az? – nézett az ajtó felé a Művésznő is.
Nos, igen. Reméltem, hogy eljön.
A Művésznő arca semmit nem árult el, de én tudtam, hogy hamarosan megkedveli a fiút. Igaz, addig még le zajlik egy digitális forradalom, ami már most is a küszöbön állt. Az internet lassan itt is mindenki számára elérhetővé válik, ezzel együtt pedig kinyílik a világ. Sajnos néhány év múlva, ugyanez az internet lesz az is, amelyik bezárja az embereket egy digitális ketrecbe.
Akkor nem is zavarom.
Egyáltalán nem zavar. – mondtam, pedig örültem volna, ha kettesben sikerül beszélgetnem önmagam fiatalabb verziójával.
Rám mosolygott, mint aki tudja, hogy mire gondolok.
Ne mentegetőzzön. Jobb lesz ha megyek. Viszlát.
Hátat fordított, és elindult a képek számára felállított paravánok között. Hálás voltam neki, bár elmondani nem mondhattam, hogy mennyire. Ahhoz a beszélgetéshez, amit terveztem, nem volt szükség fültanúkra.
A fiatalabbik énem körbenézett az előcsarnokban. Reméltem, hogy engem keres, de ismét csalódnom kellett. Átnézett rajtam, mintha ott sem lennék. Tehát, ha beszélni akarok vele, nekem kell oda mennem hozzá.
Hát eljött fiatalember? – tettem fel a teljesen felesleges kérdést.
Csak a kiállításra. Nem gondoltam, hogy még itt találom.
Nem hiszem, hogy meg akart bántani, azzal, ahogy az érdeklődés legkisebb jele nélkül odavetette ezt a két mondatot. Legalábbis remélem, hogy nem.
Említettem önnek, hogy érdekel ez az új művészeti ág...
Akkor mondom másképp! Reméltem, hogy már nem találom itt.
Na, ez már egyértelmű volt. Persze, ha jobban bele gondolok, valahol a szívem mélyén megértettem a rosszkedvét. Épp túl volt egy sikertelen randevún, és inkább egyedül akart lenni, mint velem. Mindig is ilyen voltam. Ha valami nem sikerült, visszabújtam az elefántcsont tornyomba, elmélkedni, vagy ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor duzzogni. Ilyenkor bele telt némi időbe, amíg újra előmerészkedtem, az emberek közé.
Milyen kedvesen őszinte. – nevettem el magam. – Ritka kincs!
Mi?
Az őszinteség. – feleltem kurta kérdésére. – Az emberek ritkán engedik meg maguknak ezt a luxust.
Nem szeretek mellé beszélni!
Ez így van, bár idővel megtanultam udvariasságba burkolni mondanivalóm élét. Megtanultam, hogyan bánjak az emberekkel. Még a legbántóbb igazságot is el lehetett adni, szép csomagolásban, és a legjobb csomagolóanyag az udvariasság volt.
Soha sem értettem azokat az embereket, akik válogatott trágárságok mellé csomagolják a mondanivalójukat, ami egyébként is bántó. Mert hát, az igazság ritkán simogat! De bármennyire fáj is, nincs értelme köntörfalazni.
Akkor is ezt mondaná, ha ismerne? – kérdeztem.
Nem tudom. Azt hiszem, most jobb lenne egyedül.
Baj van? – persze tudtam, mi történt, de illett megkérdeznem.
Miért érdekli? Nem is ismer!
Talán épp ezért. Ha ismerném, befolyásolna az önhöz fűződő viszonyom, de így, ismeretlenül úgy láthatom a helyzetét, ahogy ön nem. Lehet, hogy tudok segíteni!
Nem hiszem. – ingatta a fejét. – A nőügyeimet egyedül szeretem intézni!
Hát ezért sietett annyira! – nevettem el magam újra.
Rosszallóan nézett rám, amiért kinevettem.
Oda se neki! Egy percig se bánkódjon miatta! A nők már csak ilyenek. – próbáltam megnyugtatni.
Micsoda közhelyek, már megint! Na de mi mást mondhattam volna?
Nem emlékszem pontosan a nőre, aki aznap kikosarazott, csak töredékek maradtak meg róla. Azt hiszem szőke volt, vagy világosbarna, de mindenképp hosszú hajú, és kék szemű. Persze az is lehet, hogy rosszul emlékszem, és rövid fekete haja volt és barna szeme. Olyan rég volt már!
Lehet, hogy maga így gondolja, de nekem fontos volt! Vagy legalábbis annak tűnt.
Közhelyre, közhely a válasz!
Higgye el, ha nem jött el a randevúra, nem való önnek.
Miből gondolja, hogy randevú lett volna? - nézett rám csodálkozva.
Nem hiszem, hogy ellenkező esetben is ennyire megviselné a dolog. – próbáltam menteni, a menthetőt.
Lehet.
Nem szerettem az elutasítást, ezért, amikor csak lehetett, elkerültem az olyan helyzetet, ahol visszautasíthattak. És ez igaz volt a kapcsolataimra is. Egy esetben tettem csak kivételt, aminek hosszútávú következménye egy boldog kapcsolat lett. Még ilyen hosszú idő után is szépnek találom az együtt töltött éveket. Ha ránézek, nem a ráncait, vagy az ősz haját látom, hanem a vidáman csillogó, kékeszöld szemét, és a mosolyát.
(sóhaj hallatszik a felvételen, majd torokköszörülés.)
Bocsássanak meg!
Tudom, hogy nem a házasságomra kíváncsiak, de nem tudok úgy beszélni az életemről, hogy eszembe ne jutnának az együtt töltött évek. Közel fél évszázadot töltöttünk egymással...
Ne haragudjanak, de egy perc türelmet kérek, mielőtt folytatnám.
Kikapcsolná kérem egy percre?
...
(kattanás hallatszik, majd rögid sercegés után újabb)
Köszönöm.
Rendben! Folytathatjuk.
Azt hiszem, ott tartottunk, hogy nem szerettem az elutasítást. Nem voltam egy törtető alkat, sem akkor, sem később. Valószínű, ha nem így lenne, ma nem itt tartanék, de mindegy! A lényeg, ha valamit el akartam érni inkább a tudásomra támaszkodtam, és nem könyököltem érte. Apám erre nevelt. Ez van! Csak később, a diktatúra hanyatlása után jöttem rá, nem biztos, hogy ez a jó, de akkor már késő volt. Nem tudtam, és nem is akartam változtatni a hozzáállásomon.
Az ifjú önmagam, még abban a hitben élt, hogy az életben a tudásával boldogulhat legkönnyebben. Épp ezért elég sok időt elvesztegetett azzal, hogy olyan dolgokat tanult, amire nem volt szüksége. Régi hazámban akkoriban még az volt a fontos – bár azt hiszem még jóval később is –, hogy az embernek miről van papírja. Új hazámban ez másképp volt! Sok mindent csinálhatott az ember, ha értett hozzá, anélkül hogy minduntalan az iskoláit firtatják. Persze, agysebész ott sem lehetett bárkiből.
(a közönség soraiból, kuncogás hallatszik)
Az évek alatt sok olyan dolgot tanultam, aminek semmi gyakorlati haszna nem volt, mindössze egy papírt generált valahol, egy nyilvántartásban. Rengeteg időt töltöttem el feleslegesen az ilyen papírok megszerzésével! Ha nem baj, nem sorolnám fel ezeket, mert elég hosszú lenne a lista.
Higgye el, lesz másik. – vigasztaltam fiatalabbik énem.
Ezt mondja mindenki. – húzta el a száját. – Busz és nő után ne fuss, majd jön a következő. Baj, ha engem ez nem nyugtat meg? Ha szeretnék végre egy normális kapcsolatot, ami tovább tart egy hétnél?
Nem baj, de ne legyen türelmetlen. Eljön a megfelelő lány...
Tudja mit? Ezt is hallottam már ezerszer! – vágott közbe ingerülten – Szeretném ha végre nem kellene a jövőre várnom. Mindenkitől ezt hallani mostanában! Majd, később, holnap, a jövő héten, a megfelelő időben, valamikor, egyszer! De én most akarok élni, nem majd! Nem később!
Látja, ebben igaza van.
És?
Mit és? – kérdeztem vissza.
Igazam van, és? Mit kezdjek az igazammal? Változik ettől valami?
Valóban nem változik semmi. Egy darabig még biztosan nem. Most még mindenki abban reménykedik, hogy a MAJD mindent megold. De idővel rájönnek, hogy tévednek. Ahhoz nem elég várni, ahhoz tenni is kell. Illetve, tenni kellene, de senki sem mozdul. Fiatalon még próbáltam változtatni, de abba is belefáradtam. Körülöttem mindenki a MAJD-ra várt, azonban a MAJD mindig csak MAJD maradt.
Ne haragudjon. Lehet, hogy furcsa amit mondok, de néha érdemes várni a változásra. Addig pedig élvezze azt, ami van.
Mégis mit?
Például ezt a kiállítást. Én már láttam a képek nagy részét, és állítom önnek, hogy érdemes időt szánni a megtekintésükre! Remek alkotások, és sokat tanulhat belőlük az ember.
Na ne mondja!?
Pedig mondom. Az első, amit érdemes megjegyeznie fiatalember, hogy mindenből tanulhat az ember. A győzelmekből, a kudarcokból, az örömökből, a csalódásokból, a hajnalból, a nappalból az éjszakából, a csillagokból, a zajból, a csendből. Bármiből!
Mi maga!? Valami keleti tanító?
Sajnos nem. Ha az lennék, sokkal könnyebb dolgom lenne. Akkor lett volna elég tudásom, hogy rátaláljak a helyes útra. Így azonban kénytelen vagyok a saját veszteségeimből tanulni. És ez a nehezebb út. Tudja hányszor kellett elölről kezdenem?
Miért?
Úgy láttam, mintha alább hagyott volna a dühe.
Mert rájöttem, hogy tévedtem. De ez nem kevés időmbe került. Örökké új megoldásokat kellett keresnem, ugyanarra a problémára.
Milyen problémára?
A boldogság problémájára.
Nem volt boldog?
Nem mindig voltam az. Voltak időszakok, amikor kifejezetten nem. De azok az idők is elmúltak, mint minden más. Az élet gyorsan telik, akár boldog az ember, akár nem.
Remélem, nincs igaza.
Miben?
Hogy gyorsan telik. Szeretném, ha lenne elég időm boldogan élni.
Nos, mindig ebben bíztam. Minden nap úgy keltem fel, hogy ez a nap egy boldog élet első napja. Azután este mindig csalódottan feküdtem le. Csak évekkel később jöttem rá, hogy mindig is az volt.
Fogadja el, amit az élet ad.
Eddig még nem sokat kaptam tőle. – húzta el a száját.
Ezt ön sem gondolhatja komolyan. Nem talál benne semmit, ami örömmel töltené el? Valami apróságot?
Nem tudom miért beszélek erről önnek. Nézze! Elég sokat elvett már tőlem az élet. Az egyik nap ad valami jót, hogy másnap duplán kérje meg az árát. Ez a mostani randevú is ilyen eset. Többet reméltem a találkozástól, mint amennyit ért, ez most már biztos. Abban bíztam, hogy végre megtaláltam a nőt, aki végül a társam lehet. Nem így lett! Ettől most kissé szomorú vagyok. Gondolom, megérti miért.
Értettem, és igazat is adtam neki. Persze, én tudtam, hogy hamarosan találkozik a megfelelő nővel, de ezt nem mondhattam el neki.
Esetleg, ha nem tervezné el előre, hogy mi történik, könnyebb lenne. Improvizáljon! Hozza ki a legtöbbet az adott helyzetből! Talán akkor nem csalódna ilyen sokat.
Ahogy befejeztem a mondatot, azonnal tudtam, hogy megint elszóltam magam! De már mindegy volt!
Furán nézett rám.
Miből gondolja, hogy sokat csalódtam?
Az imént mondta, hogy sok mindent elvett már öntől az élet. – próbáltam menteni, ami menthető.
Ez igaz, de ez nem jelenti azt, hogy csalódtam is.
A kettő nem ugyan az?
Nem! Azt soha sem hagytam, hogy csalódnom keljen.
Ó, dehogyis nem! Csak nem tudtam róla. Menyien kihasználták a jóhiszeműségem! Amikor ezt megértettem, eldöntöttem, nem törődöm mással, csak magammal. Csak azt nézem mi a fontos nekem! Minden esetben magamra gondolok először!
De tudják mit? Soha sem sikerült. Soha nem tudtam úgy élni, hogy csak magamra gondoljak, mert mindig volt valaki mellettem, aki fontosabb volt, de róla már eleget beszéltem, azt hiszem.
Ha már így alakult, nem ülnénk le mégis? – kérdeztem.
Abban bíztam, hogy talán kicsit feloldódik, mire elfogy a kávénk. Végig nézett rajtam. Nem tudom mire gondolhattam akkor, már nem emlékszem. Mi járhatott a fejemben a bogaras öregúrral kapcsolatban? Talán épp ez? Hogy mit akar tőlem a bogaras öreg? Vagy egészen más? Soha sem derül ki.
Egy darabig csendben gondolkodott, végül beleegyezően bólintott, és a kávézó felé indult.
Miért kíváncsi ennyire rám? – kérdezte ismét, miután leültünk.
Nem tudnám megmondani. – próbáltam kitérni a válasz elől. – Talán, mert szimpatikus fiatalember. Emlékeztet arra aki valamikor én voltam.
És ennyi elég ahhoz, hogy faggasson?
Elnézést, ha úgy érzi, nem ez volt a szándékom. Csak szerettem volna többet megtudni önről.
Miért? Mit kezd azzal, amit megtudott? – kérdezte.
Ne ijedjen meg, semmit amiből baja származhatna. Nem vagyok ügynök, ha erre gondolt.
Nem hiszem, hogy olyan fontos ember lennék, akivel az ilyen emberek foglalkoznának.
Hogy mennyire fontos, azt nem ön dönti el, hanem a közeg, amiben él. Nem is gondolja mennyi embert érdekel az ön sorsa, vagy az, amit csinál, legyen az bármi is. Senki sem független a közegtől, amiben él. – mondtam.
Nem lehetnek sokan. – legyintett lemondóan.
Ó, dehogyis nem. – mosolyogtam. – Így van, még ha ön nem is így látja. Azok közül, akiket ma ismer, lesznek, akik még évtizedek múlva is emlékezni fognak önre.
Sokan hiszik, hogy nem elég fontosak, pedig minden percben a jövőt építik. Egy tettünkről, legyen az bármilyen apró is, csak a jövő dönti el mennyit ér. Igaz ezt csak hosszú évek múlva értettem meg és hittem el én is. Pedig így volt. Nem is gondolnánk mennyi ember sorsát befolyásolják a tetteink, a szavaink, egy érintésünk, de akár csak egy mosolyunk is.
És akkor mi van? Kire emlékeznek majd? Legfeljebb egy balfékre!
Ó, dehogy is! – nevettem el magam. – Miért von le egy sikertelen randevúból ilyen messzemenő következtetéseket?
Nem ez volt az első és szerintem nem is az utolsó.
És ezért érzi magát balféknek? Nem a mennyiség a fontos! Elég egy találkozás is, ha az az igazi.
Már megint itt tartunk. – sóhajtott szomorúan. – Majd. Egyszer.
A türelmetlenség az emberek egyik legnagyobb hibája. A másik az irigység, bár a kettő közül ez utóbbi volt a nagyobb.
Tudja, elég régóta élek már ahhoz, hogy elmondhassam, vannak randevúk, melyekért egyáltalán nem kár, és lesznek, melyek megváltoztathatják az életét. És ez nem csak a nőkre igaz. Lehet most nyűgnek érzi a beszélgetésünk, de ki tudja? Az idő fogja eldönteni, mit talál hasznosnak belőle, és mit nem. Ön előtt még ott az egész élet. Nincs miért türelmetlennek lennie.
Az elpocsékolt időt sajnálom.
Úgy érzi, hogy elpocsékolta? Miért, mit csinált volna, ha nem akar találkozni azzal a lánnyal?
Fogalmam sincs. – felelte.
Na látja! De ha nem akar randevúzni vele, most nem lenne itt. Akkor nem láthatná ezt a remek kiállítást, és azzal sokat veszít. Mint említettem, én már láttam a képeket, és találkoztam néhány alkotóval is. Érdemes megismerni őket.
Többet nem nagyon mondhattam neki a jövőről, pedig szívem szerint elmeséltem volna az egész életünket.
Nem tudom. – kavargatta elgondolkozva a kávéját. – Miért lennének rám kíváncsiak?
Mert ők épp olyanok, mint ön. Keresik azokat, akik hajlandóak megállni, meglátni, észrevenni őket. Szeretnék megmutatni magukat, az alkotásaikat, és ehhez szükségük van közönségre.
Nem! Közönség nem akarok lenni! – nézett rám – Alkotó talán, de közönség semmikképp! Semmi kedvem belemerülni a hétköznapi emberek egyhangú életébe!
Ez vitt előre nap, mint nap. Ki akartam tűnni a tömegből. Ezért is kerestem a különleges emberek társaságát. Sokáig azt reméltem, ennyi elég, de később rájöttem, hogy nem sokat jelent. Sütkéreztem abban a fényben, ami rájuk vetült, de egy idő után megértettem, ez mennyire kevés. Ha valamit akarok az élettől, akkor magamnak kell olyanná válnom, mint amilyenek ők. Ki kell állnom oda, és meg kell mutatnom magam, bármennyire is tartottam tőle, hogy mit szólnak majd azok, akik ismernek. Sok időmbe telt, mire megértettem, mennyire nem számít mások véleménye. Ez volt a legfontosabb, amit megtanultam tőlük.
És mi akadályozza meg abban, hogy alkotó legyen? – kérdeztem.
Ki lenne kíváncsi rám?
Nos, azok a hétköznapi emberek, akik az itt kiállító művészekre is kíváncsiak. Azok, aki szeretnének valami különleges dolgot látni! Akiknek szükségük van olyan emberekre, akikre felnézhetnek.
Hogy ez mennyire volt így? Nos, néhány év múlva lesz egy időszak, amit hívhatunk az igénytelenség korának is, amikor az emberek úgy érzik, nekik is jár az a bizonyos tizenöt perc hírnév. Mindenki különleges akart lenni, de azt nem értették, hogy a különlegesség nem egyenlő a rivaldafénnyel. A tévés tehetségkutatók lassan átvették a szappanoperák helyét a nézettségi listákon, és ezzel együtt az ország a dalos pacsirták országa lett. Ezt látták a nyugati tévékben, később pedig az interneten. Azt viszont elfelejtették – a készítők épp úgy, mint az emberek –, hogy az eredeti műsorok olyan országokban készültek, ahol egyik másik nagyvárosnak több lakosa van, mint itt az egész országnak. Mindenki énekes akart lenni, még azok is, akik másban esetleg többre vihették volna.
Majd pont rám lesznek kíváncsiak. – húzta el a száját.
Miért ne? Azok, akik nem tudnak két egyenes vonalat húzni egymás mellé, érdekesnek találják azokat, akik igen. Hát még ha mindezt computerrel teszi!
Miből gondolja, hogy tudok rajzolni? – nézett rám gyanakodva.
Azt hiszem... szóval... – már megint elszóltam magam! – Ön mondta...
Én azt mondtam, hogy érdekel a computer grafika, de egy szóval sem mondtam, hogy tudom is használni.
Azt hiszem, azok, akik érdeklődnek a műfaj iránt, előbb – utóbb használni is fogják. Mint említettem, végtelen lehetőség van benne, és ha egy csöpp esze van, akkor kihasználja ezeket a lehetőségeket.
Már nem először beszél úgy, mint aki ismeri a jövőt! Mi maga? Valami látnok maga? – kérdezte.
Nem! Látnok nem vagyok, az egyszer biztos! Ha az lennék, ismerném ennek a beszélgetésnek a kimenetelét. Nem látok a jövőbe, csak a múltba.
Miféle múltba? – húzta fel kérdőn a szemöldökét.
Csak a saját múltamba.
És ez igaz is volt. De ami nekem a múlt, az neki még a jövő. Jó lett volna emlékezni, mire gondoltam akkor, de az eltelt idő homályba burkolta ezt is, mint sok minden mást.
Hátradőlt a széken, és félrehajtotta a fejét.
Miért érzem úgy, hogy valamit elhallgat, amiről tudnom kellene?
Ezt csak ön tudhatja. – feleltem.
Furcsa egy ember maga.
Ezt ma már nem először hallom. – mosolyogtam.
Hogy neki miért voltam fura, nem tudom, hiszen én épp olyan voltam, amilyen ő. Ez nyilvánvaló! Az évek alatt nem sokat változtam, csak megöregedtem kicsit.
Akkor lehet benne valami, nem gondolja?
Ha az furcsa, hogy szeretnék segíteni önnek, akkor elismerem.
Mégis miben? – kérdezte – Nem is ismer! Most találkoztunk először, mégis úgy beszél, mintha ismerne. Pedig ez lehetetlen.
Higgye el, nincs bennem rossz szándék. Egyszerűen csak szeretek beszélgetni.
Miért éppen velem? Olyan sok emberrel beszélgethetne, mégis engem választott.
Mint ahogy mondtam, emlékeztet arra, aki én voltam valamikor.
Ezt ránézésre állapította meg?
Megérzés volt.
Miben tudna nekem segíteni? – kérdezte.
Na ez jó kérdés volt! Mivel nem mondhattam el neki az igazat és nyíltan nem beszélhettem a jövőjéről, így csak instrukciót adhattam. Azt viszont nem tudtam előre, hogy mennyit fogad meg belőle. Szerettem volna ha könnyebb életünk lesz, és nem kellene olyan sok rossz dolgon keresztül mennie, mint nekem. Nyilvánvaló, ha sikerül a tervem, sok minden megváltozik az én életemben is. Valószínűleg egy csomó emlékem eltűnik, de lesznek helyette újak. Azt viszont nem tudhattam, hogy mi fog megváltozni. Mint mondtam, az volt egyedül biztos, hogy ez a találkozó mindenképp létre fog jönni. Ha most itt vagyok, akkor a változások ide fognak vezetni!
Fiatalember. Az imént azt mondta, hogy az elpocsékolt időt sajnálja. A jövőt nem ismerem, de a világot, amiben élek, igen. Tudom merre tart és mivel érdemes foglalkozni. Azt kérdezte, hogy miben segíthetek önnek? Nos, megoszthatom önnel ezt a tudást. Ha ismeri a trendeket, nem kell vakon tapogatózva élni az életét.
És ha én nem akarom ezt a tudást? Ha nekem jó így, „vakon tapogatózva”?
Soha nem vágyott arra, hogy tudja mit tartogat a holnap? Nem érezte úgy, hogy valamit másképp csinált volna, ha ismeri tettének következményeit?
Egy darabig nem szólt, csak nézett maga elé, azután felemelte a tekintetét és egyenesen a szemembe nézett.
Lenne egy kérdésem, de akarom megbántani.
Tegye csak fel bátran!
Ön már nem fiatal, leélte az életének nagyobbik részét...
Ezzel kár lenne vitatkoznom. – feleltem.
Ha visszagondol az eltelt időre, ön mit változtatott volna, ha ismeri a jövőjét?
Még ránéznem is fájt ifjú önmagamra. Egy fiatal fiú, aki épp csak átlépett a felnőtt kor küszöbén, még tele energiával, életerővel, tervekkel, ötletekkel, bizalommal, önbizalommal, és naivitással, egy életút előtt, ami tele van szorongással, bánattal, fájdalommal.
De nem! Hiszen így visszagondolva ezek egyike sem jelent semmit!
Lehet, hogy voltak nehéz időszakok az életemben, de ezek semmivé váltak, ahogy arra a sok boldog pillanatra gondoltam, amit átélhettem.
Egy lány csókjai, egy nő ölelése, később egy öreg kéz simogatása. Annak a lánynak a mosolya, a nevetése, az illata, szemének csillogása. A nő melegsége, gondoskodása, a szerelme, és végül egy életre szóló szeretete. Minden gyönyörű pillanat, amit együtt éltünk át. Egy élet, amit együtt éltünk végig. Ötven év boldogsága. Ebből egyetlen pillanatot sem adnék oda bármilyen gazdagságot ígérnének is érte!
Láthattam megszületni, felnőni fiaimat. Ott lehettem, amikor életükbe beköltözött a boldogság. Segíthettem nekik, amikor szükségük volt rá, bármennyire nehéz is volt elfogadni, hogy ők nem azt az utat járják, amit én. Mellettük lehettem amikor megértették, hogy ők többre hivatottak, többre képesek, mint amit magukról gondolnak. Ott lehettem amikor az életük végre révbe ért. Ezt az élményt soha sem tudom nekik elégszer megköszönni.
Foghattam unokám apró kezét, a tengerparton sétálva. Mesélhettem neki régi hazámról. Tájakról, emberekről. A múltamról. Hallhattam kacagni, miközben kifulladva kergette a sirályokat a parton. Elmondhattam neki, hogy pont olyan gyönyörű, mint amilyen a nagymamája.
Mégis, mit kívánhatok ennél többet?
Felálltam, és az ajtó felé indultam. Egy pillanatra még megálltam mellette és a vállára tettem a kezem.
Tudja mit, fiatalember? Igaza van! Úgy teljes, ahogy volt. – mondtam, azután magára hagytam a kávéval, és a gondolataival.
Végül is, amiért jöttem, megkaptam.
(egy kattanás majd a szalag további részén csak statikus zörej)



Nico D' Angelico